kannibál fogalom

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Az Andaman-szigeteket már az ókor legnagyobb geográfusa, Ptolemaiosz is ismerte, nála Jóreménység-szigetek néven szerepeltek. A későbbi évszázadok utazói azonban nem mindig mondhatták szerencsésnek magukat, ha elvetődtek a partokra. A korai évszázadokban csupán kínai és arab hajósok járták az Indiai-óceán vizeit, de közülük is csak kevesen érintették a szigeteket. 871-ben egy arab kereskedő útba ejtette Andamant, és lakóiról így emlékezett meg: „A szigetlakók emberhúst esznek, teljesen nyersen, fekete bőrűek, göndör hajúak, arcvonásaik és szemük kegyetlenségről árulkodik… teljesen meztelenül járnak.” (C. Boden Kloss: Andamans and Nicobars. Delhi, 1971., 171. old.). Az európaiak közül Marco Polo pillantotta meg először a szigetet a XIII. században, de ő sem adott hízelgőbb leírást a bennszülöttekről. Nicobarról így írt: "Ezen a szigeten nincs király vagy főnök, lakói úgy élnek, mint a vadak. És mondhatom, hogy férriak, asszonyok egyaránt meztelenül járnak, a legcsekélyebb ruha sincs rajtuk. Testi érintkezésük olyan, mint a kutyáké: az utcán történik, vagy ahol éppen vannak, nélkülöz minden szemérmet, és nincs tekintettel apára, leányra, anyára, fiúra, mindenki úgy tesz, ahogy akar vagy tud. Törvényeik nincsenek és bálványimádók.
Erdeikben kitűnő és értékes fák találhatók, úgymint vörös szantálfa, indiai dió, amit nálunk fáraó diójának neveznek, szegfűszeg és sok más fűszerfajta."

A nyugalmazott emberevők szigete (222-223. o.)

Hittérítők 1830 óta éltek Fidzsi szigetén. Amikor odaérkeztek, meglehetősen vad viszonyokat találtak. Embert részben vallási okokból ettek a szigetlakók: ezt nevezik kultikus kannibalizmusnak. Másrészt a törzsek között dúló harcok következtében találták természetesnek, hogy az elejtett ellenséget elfogyasszák. A hősiesen védekező ellenfelet egyenesen össznépi érdekből kellett megennie a törzsfőnöknek. Hiszen így az övé lett a „mana”: a testben lakozó, de természetfeletti erő, amiben minden tulajdonság – így a bátorság is – összpontosul. A kannibalizmus a férfiak előjoga volt. Nők nem ehettek emberhúst.

280-281. oldal

Szégyenpírral arcunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg ellenfelének fogadott
embertársát – hogy megegye. Ezt is kideríték az ős-búvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy aki leölt ellenfelének a szívét megeszi, annak kétszeres bátorsága
lesz, s ellenségének erejét is örökli. Íme, nagyságos és méltóságos, excellenciás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

A holttestet egy dombtetőre cipelik, ahol a lámák bizonyos ördögűző imádságokat mondanak, majd a tömeg hétszer körüljárja a tetemet, és némi távolságra visszahúzódik, hogy a hollók és kutyák darabokra téphessék a holttestet. A halott és családja számára szerencsés jelnek tekintik, ha a hulla nagy részét csupán madarak fogyasztják el;a lámák szerint kutyák és vadállatok csak akkor jönnek, ha életében a halott bűnös volt. Mindenesetre gondosan figyelik a holttest majdnem teljes elpusztítását, kellő pillanatban aztán a lámák az egybegyűltekkel együtt visszatérnek a testhez, imamalmaikat forgatják és az Om mani padme humot mormolják, s újból körüljárják hétszer balról jobbra. A rokonok körben lekuporodnak, s a lámák közvetlenül a test mellé ülnek, és késükkel a még megmaradt húst darabokra vágják. Az első falást a főláma fogyasztja el, utána az imádságot mormoló többi láma eszik belőle, majd a rokonoknak és barátoknak dobják az immár majdnem teljesen lekopasztott csontvázat, akik mohón felfalják az utolsó darabka levakart húst is. Addig tart az emberhúslakoma, amíg a csontok szárazak és tiszták nem lesznek. A borzalmas szertartás értelme az, hogy a halott szelleme mindenkor békességben éljen azzal, aki a testéből evett. A szertartás értelme nemcsak ez, hanem az inkarnáció meggyorsítása is: a halott ugyanis nem születhetik újjá, amíg a húsa teljesen meg nem semmisül, ezt a folyamatot pedig jelentősen meggyorsítja az emésztés. (…) Landor hozzáfűzi elbeszéléséhez azt is, hogy a lámák állítólag különlegesen sóvárogtak az embervér után, és hajdan a kolostorokban található koponyaserlegekből vért ittak.

107-108. oldal, Tibet kötet

Előbb a hús fogyott el, majd a zöldség és a gyümölcs, végül már a rizs miatt is összeverekedtek az emberek. Kajfeng vergődött, mint a partra vetett hal. Aztán nagy hirtelen újra megjelent a hús az üzletekben, igaz, apró darabokra vágva, de hiányzott róla a bőr, nem volt benne csont, belsőséget sem mértek hozzá. A vendéglők is újra kinyitottak, s vagy tízféle sültet lehetett rendelni, persze töltelék és körítés nélkül. Mindenki tudta, miről van szó, nem kellett hozzá nagy fantázia. A hatóságok már jó ideje nem akasztották ki közszemlére a kivégzett gonosztevők meg az ellenséggel paktáló árulók holttestét. De ez még mind semmi. Hanem a „látogatók”, azok aztán igen! Éjszakánként titokzatos fegyveresek riogatták a hivatal­noknegyedet meg a külvárosokat, arcukon kámzsa. Olyan házakat szemeltek ki, amelyekben Vung Ta feltételezett hívei laktak, és ami a legkülönösebb: az ékszerekhez, pénzhez, ruhákhoz, tekercsképekhez, vázákhoz, lakkdo­bozokhoz nem nyúlt senki, csupán a tulajdonosoknak veszett nyomuk. „Figyeljenek, jól figyeljenek a Liu-fu negyed lakói! Holnap reggel a Háromdeszkás Kapu mellett kétlábú birkát osztanak.” Így az utcai kikiáltók. Azt azért mégsem ordibálhatták, hogy másnap hajnalban a Vaspikkely utcai piacfelügyelőnek és családjának húsára lehet majd alkudozni a mészárosnál, méghozzá a hatósá­gok tudtával, sőt segítségével. Örömmámor volt a reggel annak, aki megérte, jóllehet a boldogságot iszonyatos szégyen és lelkiismeret-furdalás cafrangolta, s ez jól rímelt a csupa rettegés éjszakára. Jellemző, hogy pillanatok alatt a kannibalizmus is megteremte a maga otromba vicceit: „Milyen szín áll legjobban Keng feleségének? A pecsenye­vörös . . .” Voltak, akik csak tréfálkoztak sanyarú helyze­tükön, mások szemérmesen a földre sütötték szemüket, vagy éppenséggel sírás fojtogatta őket, noha valamennyi­üknek szorgalmasan járt le-föl az állkapcsa, mert senki sem akart éhen veszni. Tíz nap alatt négyezer áldozat. Csalhatatlan terv! Igazán nem sok egy ekkora városban . . . Miközben a csillapíthatatlan étvágyú ragályok is ott ólálkodtak a közelben, ezek a szerencsétlenek rántották ki Kajfenget a csávából.
A felmentő sereg meg egyre késlekedett. Vung Ta két oldalról is betört a városba, a lakosok közt iszonyú volt a pánik, Csien visszavonult a kormányzói palotába, de az ötödik héten úgy omlott össze a védekezés, mint a pálcikavár. Azon a lángoktól világított éjszakán átlopóz­tak Buddha templomába, s a kormos romok közt egyen­ként kúsztak a folyóhoz, lehetőleg hangtalanul ereszkedve a vízbe. Voltak, akik pár méter után elmerültek, mint egy vassisak, másokat egyenesen Vung Ta hajói felé sodort az ár, s a fáklyafénynél sorra lenyilazták őket.
Csien vagy ötven emberével valahogy kikászálódott a túlparton, de még annyi erejük sem maradt, hogy egymás nyakába boruljanak, sírjanak vagy kiabáljanak, mint az eszelősök, vagy hogy legalább betöltse őket a düh, a szégyen, az engesztelhetetlen gyűlölet. Csupán a túlparton égő város füstje, az égő hús bűze csavarta orrukat. Csak osonni, rohanni tovább, előre, egyenesen, s lehetőleg addig, amíg a sötétség tart, csuromvizesen, csapzottan, puszta életüket mentve! Az hajtotta őket, hogy talán majd egyszer (ki tudja, mikor) haláldarabokkal, kibuggyanó zsigerek füzéreivel fognak fizetni a megaláztatásokért, Kajfeng pusztulásáért. Vei Ping, a császári fővezér lovasai csak hajnaltájt bukkantak a menekülőkre, és ők még akkor sem mertek egymásra nézni, mert ott szúrt a szemhéjuk alatt a homok, a pernye, a korom, és hát nyilvánvaló, hogy ilyenkor milyen gyakran könnyezik a szem . . .
Később, amikor már a lázadás összeomlott, a város életben lévő lakói joggal tarthattak attól, hogy a történtek miatt a Birodalom átka fogja sújtani Kajfenget, de a büntetés elmaradt, jött helyette a magyarázat, a dicsérettel sem fukarkodó régensi ediktum: „Tudjuk, városokat, fejedelemségeket süllyesztettek el a katasztrófák a történe­lem folyamán, sok ilyen esetet ismerünk a Tavasz és Ősz Évkönyvei-ből. A mostani pattanásig feszült helyzet meg­követeli, hogy mindent és mindenkit a birodalom érdekei alapján ítéljünk meg, s a Birodalom azt akarja, hogy Kajfeng lakói közül minél többen életben maradjanak.”
De miért is sújtottak volna le a „kétlábú birka” evéséért az istenek? Az igazi vallás a létezés abszolútumához kötő­dik! Ha egyetlen falat húshoz is csak úgy juthatok hozzá, hogy raboskodnom vagy ölnöm kell érte, hát akkor enged­jenek be abba a börtönbe, vagy nyomják kezembe a kést!
Amikor a kikötő felszabadult, a megmaradt raktárakba ismét ömlött az áru, a boltok kinyitottak, megtömve mind élelemmel. Csakhogy Kajfeng az elszenvedett események hatására megváltozott, nagyon is megváltozott! Evés köz­ben jön meg az étvágy… A város ínyencei rákaptak a „kétlábú birkára”. Birodalom, eszme, történelmi helyzet, katasztrófa, haladás? Nem olyan könnyű ám az efféle absztrakt csúcsokról letépni a kegyetlenkedés, a félelem, a gyűlölet zászlait. S lárn King-ti özvegyének, Lü császárnő­nek ediktuma, csodák csodájára, „a helyes és hősies magatartás eredményeképpen” engedélyezte Kajfeng mé­szárosainak, hogy az év meghatározott napjain a kivégzett gonosztevők húsát továbbra is kimérhessék. Íme, a fertő­zés lényege: Kajfengben nincs többé jó állapot, csak hősies magatartás…

Harmadik fejezet 88-91. oldal

A kongói polgárháború során, a 60-as években a nyugati világot megrázta a szélesen elterjedt kannibalizmus és egyéb atrocitások híre. Csakhogy az igazat megvallva a kannibalizmus mindig is bevett szokás volt Közép-Afrikában.
Sidney Hinde írta 1897-ben, hogy a „Kongó-medencében található törzsek vagy kannibálok, vagy azok voltak valaha, és vannak, akik között egyre terjed a kannibalizmus.” Hindét lenyűgözte a kongói kannibalizmus leplezetlen természete: „A gőzösök kapitányai gyakran mesélték, hogy valahányszor kecskét akartak venni a bennszülöttektől, azok rabszolgát kértek cserébe, a bennszülöttek gyakran elefántcsont agyart vittek fel a hajóra, és cserébe rabszolgát akartak, még panaszkodtak is, hogy arra őfeléjük nem könnyű manapság húshoz hozzájutni.”
Kongóban a kannibalizmus nem kötődött rituáléhoz vagy valláshoz vagy háborúhoz; az emberhús egyszerűen ínyencebb falat volt a bennszülöttek számára. Holman Bentley tiszteletes, aki húsz évet töltött el azon a vidéken, egy bennszülöttet idézve mesélte: „Maguk, fehér emberek, a disznóhúst tartják a legízletesebbnek, pedig a disznót nem is lehet egy napon emlegetni az emberhússal.” Bentley érezte, hogy a bennszülöttek nem értik, mi a kifogás e szokás ellen. „Maguk a szárnyast eszik, a kecskét, mi meg embert eszünk; miért ne? Mi a különbség?”
Ez az őszinte megnyilatkozás megdöbbentette a megfigyelőket, és furcsa szokásokhoz vezetett.1910-ben Herbert Ward olyan piacokról számol be, ahol a rabszolgákat részenként, még élve árusították.

203-204. oldal (Maecenas, 1989)

247. oldal, 19. fejezet (Fumax, 2014)

A sevillai Columbiana-könyvtárnak pedig féltve őrzött kincse az az Il Milione-kötet, amelyet világtörténelmi útjára Kolumbusz Kristóf vitt magával és széljegyzetelt észrevételeivel, kétségeivel és ujjongó megjegyzéseivel. Ez a példány Kubilájt mint Kubla kánt, de gyakran mint Kanibát emlegeti. Kolumbusz tehát haláláig azt hitte, hogy valahol a Marco Polo leírásaiban szereplő földeken vagy azok közelében járt. A nyugat indiai szigetvilág bennszülöttjei így lesznek Kaniba alattvalói, azaz kannibálok.

14-15. oldal - Milliók könyve-milliókról (Dáné Tibor bevezetője)

AZ ANYÓS SZAKMA VESZÉLYEIRŐL SZÓLÓ FELTÉTELEZÉS
Senki sem utálhatja annyira az anyósát, hogy hajótöröttként ne enné meg.

71. oldal

– Ön is felkutathat egy eltűnt nagy tudóst. Pontosan két év előtt bejárta egy hír a világsajtót, hogy elveszett a Csendes-óceán szigetvilágának nagy kutatója, Gustav Bahr, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja stb. Utoljára egy kannibál törzs étlapján említették a nevét valami savanykás körettel kapcsolatban, azóta nyoma veszett.
– Azt hiszem, jó nyomon járok, ha az étlap alapján…

2. fejezet