kannibál fogalom
Idézetek
– Egy népszámláló biztos egyszer megpróbált beskatulyázni. Babbal elkészítve ettem meg a máját, és egy nagy korsó sört ittam rá.
Harmadik fejezet
Hittérítők 1830 óta éltek Fidzsi szigetén. Amikor odaérkeztek, meglehetősen vad viszonyokat találtak. Embert részben vallási okokból ettek a szigetlakók: ezt nevezik kultikus kannibalizmusnak. Másrészt a törzsek között dúló harcok következtében találták természetesnek, hogy az elejtett ellenséget elfogyasszák. A hősiesen védekező ellenfelet egyenesen össznépi érdekből kellett megennie a törzsfőnöknek. Hiszen így az övé lett a „mana”: a testben lakozó, de természetfeletti erő, amiben minden tulajdonság – így a bátorság is – összpontosul. A kannibalizmus a férfiak előjoga volt. Nők nem ehettek emberhúst.
280-281. oldal
A kongói polgárháború során, a 60-as években a nyugati világot megrázta a szélesen elterjedt kannibalizmus és egyéb atrocitások híre. Csakhogy az igazat megvallva a kannibalizmus mindig is bevett szokás volt Közép-Afrikában.
Sidney Hinde írta 1897-ben, hogy a „Kongó-medencében található törzsek vagy kannibálok, vagy azok voltak valaha, és vannak, akik között egyre terjed a kannibalizmus.” Hindét lenyűgözte a kongói kannibalizmus leplezetlen természete: „A gőzösök kapitányai gyakran mesélték, hogy valahányszor kecskét akartak venni a bennszülöttektől, azok rabszolgát kértek cserébe, a bennszülöttek gyakran elefántcsont agyart vittek fel a hajóra, és cserébe rabszolgát akartak, még panaszkodtak is, hogy arra őfeléjük nem könnyű manapság húshoz hozzájutni.”
Kongóban a kannibalizmus nem kötődött rituáléhoz vagy valláshoz vagy háborúhoz; az emberhús egyszerűen ínyencebb falat volt a bennszülöttek számára. Holman Bentley tiszteletes, aki húsz évet töltött el azon a vidéken, egy bennszülöttet idézve mesélte: „Maguk, fehér emberek, a disznóhúst tartják a legízletesebbnek, pedig a disznót nem is lehet egy napon emlegetni az emberhússal.” Bentley érezte, hogy a bennszülöttek nem értik, mi a kifogás e szokás ellen. „Maguk a szárnyast eszik, a kecskét, mi meg embert eszünk; miért ne? Mi a különbség?”
Ez az őszinte megnyilatkozás megdöbbentette a megfigyelőket, és furcsa szokásokhoz vezetett.1910-ben Herbert Ward olyan piacokról számol be, ahol a rabszolgákat részenként, még élve árusították.
203-204. oldal (Maecenas, 1989)
Szégyenpírral arcunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg ellenfelének fogadott
embertársát – hogy megegye. Ezt is kideríték az ős-búvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy aki leölt ellenfelének a szívét megeszi, annak kétszeres bátorsága
lesz, s ellenségének erejét is örökli. Íme, nagyságos és méltóságos, excellenciás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!
A sevillai Columbiana-könyvtárnak pedig féltve őrzött kincse az az Il Milione-kötet, amelyet világtörténelmi útjára Kolumbusz Kristóf vitt magával és széljegyzetelt észrevételeivel, kétségeivel és ujjongó megjegyzéseivel. Ez a példány Kubilájt mint Kubla kánt, de gyakran mint Kanibát emlegeti. Kolumbusz tehát haláláig azt hitte, hogy valahol a Marco Polo leírásaiban szereplő földeken vagy azok közelében járt. A nyugat indiai szigetvilág bennszülöttjei így lesznek Kaniba alattvalói, azaz kannibálok.
14-15. oldal - Milliók könyve-milliókról (Dáné Tibor bevezetője)
Előbb a hús fogyott el, majd a zöldség és a gyümölcs, végül már a rizs miatt is összeverekedtek az emberek. Kajfeng vergődött, mint a partra vetett hal. Aztán nagy hirtelen újra megjelent a hús az üzletekben, igaz, apró darabokra vágva, de hiányzott róla a bőr, nem volt benne csont, belsőséget sem mértek hozzá. A vendéglők is újra kinyitottak, s vagy tízféle sültet lehetett rendelni, persze töltelék és körítés nélkül. Mindenki tudta, miről van szó, nem kellett hozzá nagy fantázia. A hatóságok már jó ideje nem akasztották ki közszemlére a kivégzett gonosztevők meg az ellenséggel paktáló árulók holttestét. De ez még mind semmi. Hanem a „látogatók”, azok aztán igen! Éjszakánként titokzatos fegyveresek riogatták a hivatalnoknegyedet meg a külvárosokat, arcukon kámzsa. Olyan házakat szemeltek ki, amelyekben Vung Ta feltételezett hívei laktak, és ami a legkülönösebb: az ékszerekhez, pénzhez, ruhákhoz, tekercsképekhez, vázákhoz, lakkdobozokhoz nem nyúlt senki, csupán a tulajdonosoknak veszett nyomuk. „Figyeljenek, jól figyeljenek a Liu-fu negyed lakói! Holnap reggel a Háromdeszkás Kapu mellett kétlábú birkát osztanak.” Így az utcai kikiáltók. Azt azért mégsem ordibálhatták, hogy másnap hajnalban a Vaspikkely utcai piacfelügyelőnek és családjának húsára lehet majd alkudozni a mészárosnál, méghozzá a hatóságok tudtával, sőt segítségével. Örömmámor volt a reggel annak, aki megérte, jóllehet a boldogságot iszonyatos szégyen és lelkiismeret-furdalás cafrangolta, s ez jól rímelt a csupa rettegés éjszakára. Jellemző, hogy pillanatok alatt a kannibalizmus is megteremte a maga otromba vicceit: „Milyen szín áll legjobban Keng feleségének? A pecsenyevörös . . .” Voltak, akik csak tréfálkoztak sanyarú helyzetükön, mások szemérmesen a földre sütötték szemüket, vagy éppenséggel sírás fojtogatta őket, noha valamennyiüknek szorgalmasan járt le-föl az állkapcsa, mert senki sem akart éhen veszni. Tíz nap alatt négyezer áldozat. Csalhatatlan terv! Igazán nem sok egy ekkora városban . . . Miközben a csillapíthatatlan étvágyú ragályok is ott ólálkodtak a közelben, ezek a szerencsétlenek rántották ki Kajfenget a csávából.
A felmentő sereg meg egyre késlekedett. Vung Ta két oldalról is betört a városba, a lakosok közt iszonyú volt a pánik, Csien visszavonult a kormányzói palotába, de az ötödik héten úgy omlott össze a védekezés, mint a pálcikavár. Azon a lángoktól világított éjszakán átlopóztak Buddha templomába, s a kormos romok közt egyenként kúsztak a folyóhoz, lehetőleg hangtalanul ereszkedve a vízbe. Voltak, akik pár méter után elmerültek, mint egy vassisak, másokat egyenesen Vung Ta hajói felé sodort az ár, s a fáklyafénynél sorra lenyilazták őket.
Csien vagy ötven emberével valahogy kikászálódott a túlparton, de még annyi erejük sem maradt, hogy egymás nyakába boruljanak, sírjanak vagy kiabáljanak, mint az eszelősök, vagy hogy legalább betöltse őket a düh, a szégyen, az engesztelhetetlen gyűlölet. Csupán a túlparton égő város füstje, az égő hús bűze csavarta orrukat. Csak osonni, rohanni tovább, előre, egyenesen, s lehetőleg addig, amíg a sötétség tart, csuromvizesen, csapzottan, puszta életüket mentve! Az hajtotta őket, hogy talán majd egyszer (ki tudja, mikor) haláldarabokkal, kibuggyanó zsigerek füzéreivel fognak fizetni a megaláztatásokért, Kajfeng pusztulásáért. Vei Ping, a császári fővezér lovasai csak hajnaltájt bukkantak a menekülőkre, és ők még akkor sem mertek egymásra nézni, mert ott szúrt a szemhéjuk alatt a homok, a pernye, a korom, és hát nyilvánvaló, hogy ilyenkor milyen gyakran könnyezik a szem . . .
Később, amikor már a lázadás összeomlott, a város életben lévő lakói joggal tarthattak attól, hogy a történtek miatt a Birodalom átka fogja sújtani Kajfenget, de a büntetés elmaradt, jött helyette a magyarázat, a dicsérettel sem fukarkodó régensi ediktum: „Tudjuk, városokat, fejedelemségeket süllyesztettek el a katasztrófák a történelem folyamán, sok ilyen esetet ismerünk a Tavasz és Ősz Évkönyvei-ből. A mostani pattanásig feszült helyzet megköveteli, hogy mindent és mindenkit a birodalom érdekei alapján ítéljünk meg, s a Birodalom azt akarja, hogy Kajfeng lakói közül minél többen életben maradjanak.”
De miért is sújtottak volna le a „kétlábú birka” evéséért az istenek? Az igazi vallás a létezés abszolútumához kötődik! Ha egyetlen falat húshoz is csak úgy juthatok hozzá, hogy raboskodnom vagy ölnöm kell érte, hát akkor engedjenek be abba a börtönbe, vagy nyomják kezembe a kést!
Amikor a kikötő felszabadult, a megmaradt raktárakba ismét ömlött az áru, a boltok kinyitottak, megtömve mind élelemmel. Csakhogy Kajfeng az elszenvedett események hatására megváltozott, nagyon is megváltozott! Evés közben jön meg az étvágy… A város ínyencei rákaptak a „kétlábú birkára”. Birodalom, eszme, történelmi helyzet, katasztrófa, haladás? Nem olyan könnyű ám az efféle absztrakt csúcsokról letépni a kegyetlenkedés, a félelem, a gyűlölet zászlait. S lárn King-ti özvegyének, Lü császárnőnek ediktuma, csodák csodájára, „a helyes és hősies magatartás eredményeképpen” engedélyezte Kajfeng mészárosainak, hogy az év meghatározott napjain a kivégzett gonosztevők húsát továbbra is kimérhessék. Íme, a fertőzés lényege: Kajfengben nincs többé jó állapot, csak hősies magatartás…
Harmadik fejezet 88-91. oldal
– Ön is felkutathat egy eltűnt nagy tudóst. Pontosan két év előtt bejárta egy hír a világsajtót, hogy elveszett a Csendes-óceán szigetvilágának nagy kutatója, Gustav Bahr, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagja stb. Utoljára egy kannibál törzs étlapján említették a nevét valami savanykás körettel kapcsolatban, azóta nyoma veszett.
– Azt hiszem, jó nyomon járok, ha az étlap alapján…
2. fejezet
Nem tudom már, hogy is történt, de egyszer egy török egy kannibállal találkozott. Igen nagy kegyetlenség, – mondta a mohamedán – hogy megeszitek a hadifoglyaitokat. – Ti mit tesztek velük? – kérdezte a kannibál. – Vagy úgy? Megöljük őket. De ha meghaltak, nem eszünk belőlük.
Úgy tűnik, hogy nincs olyan nép, amelyik ne lenne rá jellemző módon kegyetlen, és minden népet csak más nemzetek kegyetlensége döbbent meg, mintha a barbárság szokás kérdése lenne, mint az öltözék vagy a divat.
164. oldal, Gondolataim (L’Harmattan, 2016)