Kádár János személy

Pontosan tudjuk ugyanis, hogy Orbán a 2000-es évek elején rádöbbent: „Ezeknek Kádár kell! S ha nekik ez kell, miért ne éppen én legyek az ő új Kádár Jánosuk?” Ezt az értesülést több forrás is megerősíti, Körömi Attila meg is írta ennek lényegét egy kitűnő publicisztikai dolgozatban (Polgári társadalom vagy Kádár-rendszer). Ebben az esetben tehát a dolog történeti magva nem kíván komolyabb kutatást, itt a probléma sokkal inkább személyiségpszichológiai. Kissé sarkítva: hogyan lesz egy lázadó, félelmet nem ismerő forradalmárból (akit volt szerencsém közelről ismerni, és akit nem lehetett nem kedvelni és követni, aki egykor a barátom volt) egy autokratikus, ellenforradalmi rendszer vezére? Hogyan lett Petőfiből Ferenc József? Ady Endréből Tisza István? József Attilából Horthy Miklós? Angyal Istvánból Kádár János? Létezik egyáltalán ilyen személyiségváltás, és meg lehet-e úszni egy ilyen transzformációt személyiségtorzulás nélkül? […] Miközben Orbán Kádár szerepében tetszeleg, teljesen mégsem tudott kilépni régi énjéből, s állandó lázban és feszültségben tartja csapatát és országát. El tudja-e viselni azonban egyetlen társadalom is, különösen a magyar, ezt az állandó feszültséget és félelmet, jöjjön az hol az ördögi ellenzéktől, hol a Soros-bérencektől, hol a brüsszeli bürokratáktól, hol pedig az országot elözönlő migránsoktól? Orbánnak tudnia kellene: Kádár titka a konszolidációban rejlett!

129-130. oldal, Gyurgyák János: A reménytelen reményről

Berecz János politikai karrierje során talán a legnagyobb sértést Csoóri Sándortól kapta, amikor az író 1986-ban „paraszt Révainak” nevezte a KB-titkárt. A politikus – e szavakkal – magától Kádártól kapott vigasztalást: „Maga mondta, hogy szabolcsi parasztgyerek, tehát áll ez a jelző. Révai meg nagyon okos ember volt”.

74. oldal

[…] annó, azzal a régi viccel, hogy megáll a nyílt pályán a kommunizmus vonata, de ezt kocsmában, társaságban egyformán mesélte. Szóval megáll, és nem megy tapodtat se. Megáll, kinn meg a semmi, a sivárság, a szahara. Na, mondja a Kádár, hát tessék azonnal megjavítani. De hiába javítják, nem indul. Egy nap, két nap, nem indul. Már szomjas mindenki, meg éhes, kapnak össze feszt, az egész központi bizottság. Na, akkor egyszer a Kádár föláll, csöndöt kér és ünnepélyesen bejelenti: elvtársak, megérkeztünk.

Egy asztali látogató

Vigyázat! Felnőtt tartalom.

Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János.
Egy forint az Kalocsán is, le van szarva Marosán is.

Rettegett tőle, a halottól is. Tudta, hogy nem törölheti ki a nép tudatából, pedig mindent megtett, titokban, álnéven temettette el (Borbíró Piroska), ismeretlen helyen, mert a sírhanttól is félt, sőt el sem temettette, mert lehet-e temetésnek nevezni, ha valakit összedrótozott végtagokkal, kátránypapírba csavarva arccal lefelé földelnek el. A temetetlen halott aztán elkezdett visszajárni, ahogy a sorstragédiákban szokás. Valahogy elfelejtették kivenni a gimnáziumok kötelező olvasmányai közül Szophoklész Antigonéját, szegény tanároknak főtt is a feje, hogyan magyarázzák a cselekményt, nehogy a diákoknak eszébe találjon jutni a temetetlen halott és az elvakult diktátor kapcsán valami aktualitás. Egy vidéki irodalmi lapban megjelent egy vers: „egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI!” Úgy lett nyomtatva, hogy a szavak utolsó két betűje, az N és az I nagybetű volt. N és I, érted, a megölt miniszterelnök nevének kezdőbetűi. Nehezen esett le a Kádáréknak a tantusz, de amikor rájöttek, azonnal bezúzatták a lapot, és a költő – Nagy Gáspárnak hívták – nem publikálhatott tovább. De egy Szophoklészt mégsem lehetett csak úgy betiltani, mint a fiatal költőt. Furcsa lenne azt mondani, hogy mostantól Szophoklész-szilencium lesz.

275. oldal

Horváth Ede, a „vörös báró”, a győri Rába Gépgyár vezérigazgatója, az egykori KB-tag visszaemlékező interjújában arról számolt be, hogy egyszer igyekezett Kádárnál Pozsgay renoméját erősíteni, de a főtitkár csak legyintett: „Az a baj, hogy Pozsgay olyan nagy magyar, hogy szerintem még az alsógatyáját is nemzeti színű selyemzászlóból varratta” – mondta állítólag Kádár.

72. oldal

Ahogy Kádár egyre vénebb, betegebb, úgy roskadozik a rendszere. Működik, de már csak megszokásból.

227. oldal A konzervgyár visszavág

Sose fogom ezt a száguldó teknikát meg szokni, fél órája még látom a saját szememmel odabe a tévébe, és már csönget is nekem a rüfkéje. Úgy hogy nekem senki a Kádárra roszat ne mondgyon. Mondgyuk, nem is mond.

Tréning, trénadrág

Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mindenki fellélegzett, mert ezek Krisztus szavai.

51. oldal

– Hittem Kádárnak. Elhittem, hogy amnesztia lesz. Fölvettem a munkát, dolgoztam a régi helyemen… És akkor januárban, ötvenhét januárban hallom, hogy kivégezték Szabó bácsit. Dudást, Tóth Ilonát. Akik hittek Kádárnak, és visszajöttek nyugatról, mehettek a börtönbe. Bennem akkor gyűlt fel az igazi harag a rendszer ellen. Hazudtak, és gyilkoltak. A lényegét értettem meg az egész rendszernek… Munkáshatalmat hirdettek, és munkásokat végeztek ki. Ártatlanokat.

111. oldal