Juhász Gyula személy
1 hozzászólásIdézetek
Boldogsága mégis leírhatatlan, első útja Juhász Gyulához, majd Móra Ferenchez vezet, hogy dedikált könyvet adjon át nekik. Ő, József Attila, az országos hírű mestereknek.
Az érettségin aztán mindenből szemérmetlenül puskáztam. Amint kihúztam a tételt, elővettem a tankönyvet vagy jegyzetet, kitettem magam elé, és kimásoltam belőle annyit, amennyi elegendőnek tűnt egy közepes jegyre – nem voltam túl nagyravágyó. A tanárok, a bizottság tagjai valószínűleg látták, és bizonyára nem hittek a szemüknek. De ez az elszánt pofátlanság nem mindig hozta meg a kívánt eredményt, magyar irodalomból például balszerencsémre Juhász Gyulát húztam. Valamelyest ismerősen csengett a név, rémlett valami kétségtelenül: Juhász Gyula és Szeged. Igen, ez lesz az. De azt sem tudtam, hol találom. A gondolkodási idő lázas keresgéléssel telt el, végiglapoztam minden magammal hozott füzetet, jegyzetet, de nem bukkantam sehol leckecímként Juhász Gyula nevére. A jegyzetelésre előkészített papírlap üresen maradt, egy idő után kínomban odaírtam a közepére, hogy Szeged, aláhúztam, bekereteztem, kicirkalmaztam. Amikor sor került rám, egy darabig tanácstalanul bámultunk egymásra a bizottsággal, köhécseltem, köszörülgettem a torkom, de hirtelen megelégeltem az egészet, és a vereség tudatában blazírtan már éppen távozni készültem, amikor a tanár felismerve, hogy nem lámpalázzal küszködöm, hogy meg sem mukkanok, megkérdezte, véleményem szerint ki írta a Milyen volt szőkesége című költeményt. Lehet, ez most valami kelepce, gondoltam, de veszítenivalóm most már nincs, belementem hát a játékba. A Milyen volt szőkesége című lírai költeményt a feledhetetlen kedvesre emlékezve a nagy költő Juhász Gyula írta szegedi korszakában, válaszoltam kerek mondatban. A bizottság tagjai elismerően bólogatva összenéztek, az irodalomtanár arcán elégedett mosollyal intett, hogy elég, köszöni a feleletet. Magyar irodalomból átmenő jeggyel érettségiztem. Egy ifjú dolgozót nem lehetett megbuktatni.
152. oldal
Bodor Ádám: A börtön szaga 90% Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
Az én kizárólagos mestereim a könyvek voltak – és a magány… A könyvek voltak és a zene, melyeknek világába menekülhettem. Ez a beteges magány vonzott Dosztojevszkijhez. Tizenhat-tizenhét éves koromban valamennyi kötetét olvastam. Később, Ady, József Attila és Illyés felfedezése után – az első betegség esztendejében – egy álló esztendeig Baudelaire-t olvastam. Abban a sivár szomorúságban ki hatott volna rám jobban, mint ő, majd Juhász Gyula. Ezek voltak a legmélyebb hatású költők, a regényírók közül meg Gorkij, Solohov és Reymont.
364. oldal, Váci Mihály (Tankönyvkiadó, 1977)
Balázs Mihály – Fényi András – Hegedűs András: Írók, képek Írók, költők gyermek- és ifjúkora
KÖLTŐK A TERASZON
Még melegít a simogató Nap
a teraszon, gégéig takaróznak
a költők. Ülnek vagy fekszenek.
Csak Petri ácsorog. Ő nem beteg.
Egymás után szívja a cigit.
És vodkázik és viszkizik.
Az Ivócsarnokból jött,
a vegyesboltból, mely kocsma is.
Hegyivegyigyümi. Volt ma is.
Tudják az orvosok, a portaszolgálat.
Minek, kinek is szólnának.
Egy élőhalott betegnek?
Én? nem halok meg, ezeknek,
és egy újabb krimibe mélyed.
Ott az elején van halott.
És nem köpi ki,
mert be se veszi
a gyógyulásmaszlagot.
Az orvosság méreg.
Minek a szanatórium?
Nem segít, csak az ópium.
A teraszon, ha nem is zajlik, surrog az élet.
Milyen kerek most a Nap,
és forró! Teát osztanak
a nővérek
fehér zokniban, papucsban.
Meghaltam, vagy csak aludtam?
Kálnoky nehezen ébred.
Terasz.
Rímnek ez se rossz.
Csokonai, én szólok hozzád,
te tudtad, hogy a teát brómozzák?
Szegény Janus a táborozáskor,
Vitéz meg, hol is máshol,
temetésen lett beteg.
Nézem a nővért, éjjel elképzelem,
köröttem alszik a kórterem,
de hiába verem,
fel se áll.
Ez már a halálos ítélet.
Isten engem úgy!, nem iszom több teát.
Panaszkodik Janus Vitéznek.
Képzeld el az izmos hullaszállítót, köcsög,
mondja Vitéz, és mellette Fazekas fölröhög,
pedig már azt hitték, halott.
Janus-seggű! Téged basznak, ha nem baszod!
Egy jó bemondás, több se kell neki.
Még egy Mihály és még egy debreceni.
Hej, földi,
ha itt lenne Földi,
mehetne az ulti!
Én beszállhatok, szól Janus félénken.
Mire Vitéz: Jó, de te leszel középen.
És úgy röhögnek,
aranyos slájmot fölköhögnek.
Tóth Árpád morog: csendet kérnék,
a végén még
életre vidítanak!
Melegít a Nap,
a borzolva simogató.
Akár egy óramutató,
a nővérek körbejárnak,
hozzák a repeta teákat.
Repeta, repetitív.
Látom, egész nap karistol,
mondja, Mihály, ma megint mit írt?,
kérdezné Kosztolányi Babitstól,
ha szóba állnának egymással.
De hát ez szóba sem jöhet.
Egy-egy gondolatot lemásol,
pl. Mihály, volt ma köpet?
Köpni se tudok, se nyelni.
Esélyem sincsen, szemernyi.
Így leveleznek
megannyi hulló cédulán.
Lassan múlik a délután.
Itt jön a nővér, cseszd meg.
Cseszd meg te. És ne emlegesd a köptetőt!
Te meg ne rímeltesd rá a hegytetőt!
És egész nap jön-megy a szöveg,
gyűlnek a cetlik, mint csészében a köpet.
Mondja, maga költőféle?
Hogyha kérem, megkefél-e?
Így telnek a napok, az éjjelik.
Desiré szorong, hogy a két nő egyszerre érkezik.
Alacsonyan szállnak a muzsák.
Izgalmában egy ceruzát
csonkig lerág,
míg eszébe jut a rím: gégerák.
Baka Pista, hát itt vagy te is,
moj daragoj drug!, örül Hodaszevics,
tud kivel beszélgetni.
Fölnéz Sztyepan Pehotnij. Az életből elég ennyi!
A költőt olvasatlan kéretik elégetni!
A nővérek összeszedik a teás-, a köpőcsészéket,
ma se történt semmi.
Ennek a napnak is vége.
Petri a krimi végére ért, már nem részeg.
Az életből jutott nekünk mára is.
Ki a gyilkos?, kérdezi Márai,
Petri ránéz, rekedten felel.
Ön gyilkos. De már fel sem nevet.
Márai se. Ez nagyon gonosz volt.
És nem ugrik le a teraszról.
Sötét Nap, hogy elvakítsz!,
felkiált, és halva Keats.
Hát, nem volt itt túl sokáig.
És temethetjük Bakát is.
Lement a Nap, föld alá való.
Ó, az Isten, az alávaló,
megteremté Káint,
kötné fel magát is!
Ez megőrült. Szegény Juhász Gyula,
nem segít injekció, kapszula.
Na, menjünk, holnap is
Nap, indul Novalis.
Eridj. Engem betolnak.
Nem lesz reggel, se holnap.
Szétnéz Isten, elégedett.
Hol az a sok tüdőbeteg?
Bent vannak, ha kint sincsenek?
Christian Morgenstern
sem látja, már a hold kel fel.
Jó éjszakát és jó reggelt!
Ó, Nap, senkit sem találsz itt,
a teraszon a szél játszik
tonna cédulányi verssel.
Mint a tüdő csúcsán a jég,
hol voltunk, hol nem voltunk a teraszon, egyszer.
Kosztolányi a pesti egyetemre kerül, ahol többek közt megismerkedik Babits Mihállyal, Juhász Gyulával (meghatóan szép és érdekes a három fiatalember levelezése, fölületes, nagyképű, kedves, érzékeny, nagyralátó és nagyravágyó), megízleli a várost, és rögtön beleszeret. Kosztolányi az egyik legkitartóbb, leghűségesebb szeretője Budapestnek. Jó szerető.
159. oldal, A csokornyakkendős ember
Tudtad, hogy Kosztolányi tanulta (is) az irodalmat, mégpedig a híres Négyesy-szemináriumon, s ezt a „Stílusgyakorlatok” órát látogatta még többek között Oláh Gábor, Madai Gyula, Gyökössy Endre, Vágó Béla, Babits Mihály és Juhász Gyula is. „Egy ilyen gyakorlaton – írja Kosztolányi Négyesy-nekrológjában (1933) – egy égő szemű, barna arcú, szekszárdi fiatalember olvassa fel a verseit – köztük a Spinozáról szóló szonettjét is –, és fűszeres, új rímeit, ideges anapesztusait éppoly egyénien énekli, mint manapság: Babits Mihály.”
11. oldal
Juhász Gyula maga emlegette, hogy a filozófusok közül mindenekelőtt azok hatottak rájuk, akik egyben a tollforgatás mesterei is voltak (Egyetemi társak). Így emelte ki a formás gondolatkifejtő Schopenhauert és a költőnek is kiváló Nietzschét. „Ha a nagy stílt a modernek közül elérte valaki, Nietzsche az! Örökkévaló gondolatokat örökkévaló formákba öntött” – áradozott a filozófusról mint művészről 1905 májusában (Nietzsche).
50. oldal (Gondolat, 1983)
A kis Gyula magának való természet volt. Nem szívesen társalkodott, játszott pajtásaival. A csöndet, a magányt kedvelte – és a könyvet. Mihelyt megismerkedett a betűvel, határtalan becsvággyal olvasott. Hatéves volt és „Petőfi János vitézét betűzte”. És még egy szenvedélyének hódolt: hacsak szerét tehette, kiment a Tisza-partra és órákon át sétálgatott – egyedül.
163. oldal, Juhász Gyula (Tankönyvkiadó, 1977)
Balázs Mihály – Fényi András – Hegedűs András: Írók, képek Írók, költők gyermek- és ifjúkora
Juhász Gyula a valóságban csak néhányszor találkozott a fiatal színésznővel. Indig Ottó a sokféle visszaemlékezésből igyekezett rekonstruálni a hiteles tényt: esetleg egy-két beszélgetés, de több aligha történt. Idézi Sárvári Anna szavait is, aki a költő halála után ezt nyilatkozta az egyik újságnak: „Én Juhász Gyulát alig, de alig ismertem. Mindössze talán egyszer beszéltem vele… csak később, soká hallottam, hogy verseket ír hozzám.”
125. oldal (Gondolat, 1983)