József Attila személy
Idézetek
Gyerekeink „szerencséje”, hogy egy időre sok jelentős költő az irodalom margójára szorult: ujjgyakorlatnak és önvédelemnek szánva kezdtek költőink a gyerekekhez szólni. Verses mesét írt Jékely, Pilinszky, Fodor András, Lator László, gyerekverset Takáts Gyula, Hajnal Anna, Mándy Stefánia; Nemes Nagy Ágnes, Kassák Lajos, Zelk és Jankovich mindig vonzódott a műfajhoz; József Attila, Szabó Lőrinc és Szép Ernő gyerekverseit a Móra Könyvkiadó szemelgette össze a teljes életművéből, mint ahogy a már említett költőknek is ez a kiadó volt az ösztönzője. Különféle antológiákban egyre nagyobb szerepet kapott a népköltészet;Csanádi Imre gyerekkísérleteit olyan formán fontosnak tekinthetjük, mint Kodály zenéjét zenei kultúránk alakításában. Újabban Tamkó Sirató Károly a legnépszerűbb Weöres mellett;az ő avantgárd hangszerelése a másik kályha, gyerekeknek, s gyerekekhez szóló költőknek egyaránt.
Hála isten, elég sok jó költőnk van, aki komolyan akar és tud gyerekekhez szólni. Számomra ez azért is fontos, mert a Móránál a gyerekirodalom alakítása, színvonalbeli ügye hivatali munkám.
105. oldala
Amikor Mártát megismerte, József Attila úgy érezte: végre megtalálta az „igazit” – és valóban: nálánál érzékenyebb, inspirálóbb, megértőbb szellemi-szerelmi partnerre később sem akadt. Mindaddig Jolán töltötte be az irányító szerepét, hiszen anyja helyett anyjaként viselkedett…
Ennek ellenére a huszonhárom éves József Attila még a tőle örökölt önérvényesítési mintát követte, és nem tartotta kivetni valónak, hogy érzelmi alapon „benősüljön” egy gazdag családba, ahol maga is otthonra lelhet.
127. oldal
Valachi Anna: „A nő számomra rejtély” 84% József Attila asszonyai
– „fecseg a felszin, hallgat a mély.” – Mindig is kedvelte József Attilát. Nem, nem kedvelte, imádta. És imádta azt a kifejezést, hogy lángelme. Többet jelent, mint a zseniális. A zsenialitás csupán kivételes tehetséget jelent, de a lángelmében benne van a tűz is. Csodálatos szó a lángelme: élő, kerek. És egész. Talán emiatt rajong érte. Mert olyan kerek és egész. Ahogy József Attila is.
158. oldal
A segéd munka közben különös dalt dúdolt, amit még különösebbé tett az akna tompán kongó visszhangja:
„Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa
ki setét gondok közt henyél
ültetne krumplit harmadába
nincs szabad föld egy kapa se
s csomókban hull hajaszála
s nem veszi észre maga se?”
Dávidot, aki eddig inkább csak nótákat és mozislágereket hallott, különösen az utolsó két sor fogta meg.
– Mi ez? – kérdezte Tóth úrtól.
– Tetszik, fiú?
– Nagyon tetszik – mondta Dávid bólogatva és elgondolkodva. – Olyan, mintha Tövispusztáról szólna.
Másnap Tóth úr egy vékonyka József Attila – verses füzetet hozott Dávidnak.
– Remélem, tetszeni fog! Szegény Attila tavaly halt meg, Szárszón a vonat alá feküdt – mondta. – Segítettünk neki árusítani a könyveit, de egy vaskos csomag rajtunk maradt. Alig tudtunk eladni néhány tucat példányt. Az embereknek manapság nem ez kell.
Dávid szerette a verseket, Samu kicsi koruktól olvasott fiainak, később aztán már Elzának is Aranyt, Petőfit, Adyt, Babitsot, Kiss Józsefet. A János vitéz és a Toldi a gyerekek kedvenc meséi közé tartozott, de ilyen sorokat és képeket, mint amilyenekkel az ismeretlen költő kötetében találkozott, Dávid korábban még sosem látott.
„Mikor az utcán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden a járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.”
100. oldal
| → |
|---|
Leültem a kockakövek mellé a földre. Hátrahajtotta a fejem, pihentessem. A farmernadrágján át érezte a tarkóm, hogy nagyon örül egy ideg a combjában. A tenyere eltakarta a szemem. A mutatóujjával vagy a középső ujjával körülrajzolta előbb a számat, mintha földerítette volna, és csak utána hajolt le, hogy a szájával is megkeresse.
A vízivárosi templom ötöt ütött, amikor leültünk a rakparton az alsó lépcsőre. Nem az a lépcső volt, amin a múlt vasárnap ültünk. Egy hét alatt arasznyit nőtt a Duna.
A rakodópart alsó kövén ültem… – mondta. Megérintette a szájával a szemem, majd megint a vizet nézte, és úgy mondta ki, hogy alig hallottam: – Gondoltam valamit.
– Mit gondoltál? – Én is a vizet néztem.
– Egy hexametert. Ha kitalálod, elhiszem, amit hiszek. Hogy nemcsak véletlenségből jöttél le a szökőkúthoz, hanem hogy engem ott találjál. – Szembefordult velem, és beleirányította a lézerjét a szemembe. Szigorú volt a szeme, riadt is volt.
– Mondd ki, a hexametert! – Nem húzódott el tőlem, de visszafordult a vízhez.
Tudtam. mi az a vers, amire gondol. Hihetetlen, de rögtön tudtam. Klubesten szavalta Ébner Tünde. Még a télen. Olyan klasszul adta elő, hogy utána az iskolarádióban is szerepeltették azzal a verssel. De hiába voltam biztos, mégis féltem, hogy Tamara talán nem is arra a versre gondolt.
Magam felé fordítottam a vállánál fogva, hogy lássam a szemeit. Olyan kék a szeme, mint a szép tinta. Én ilyen kéket még sose láttam.
– Mondjam?
Bólintott. Úgy villant a szeme, hogy láttam, biztos benne. Hiszi és akarja, hogy csakis azt a József Attilát mondjam.
Suhogott a lábunk alatt a Duna. Csak az olajfoltok csúfították el. Úgy csillogtak a víz tetején, mint húson a zöld mészáros legyek. Inkább a pesti partot néztem. Odaát visítva futott a rakparton a 2-es villamos. Nagy lélegzetet vettem, s végigmondtam a hexametert:
– … és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
125-126. oldal, ATTILA, Június 8., vasárnap (Alinea, 2013)
József Attila a párnára hajtja a fejét
Fáradtnak lenni
Halálosan fáradtnak
Hogy már csak a halál tudjon pihentetni
Hogy már minden párna legyen
Egy mohos kő
Vagy esőtől felpuffadt avar
Vagy akár egy szivacsosra korhadt vasúti talpfa
És ezen a párnán aludni végre egy keveset
És olyan mély álomba merülni
Hogy még az éjszakai gyors füttye se keltsen fel
És aludni
És időnként egy nagyot nyújtózkodni a karunkkal
Párhuzamosan és szabályosan
Mint két izmos vassín
49. oldal
A felvételek kapcsán kaptam egy egész életre szóló nagy élményt. Latinovits Zoltánnal korábban, ha nem is bensőséges, de nagyon jó, baráti viszonyom volt. Ezen alkalom miatt azonban gyakran találkoztunk, és volt lehetőségünk József Attiláról, a verseiről beszélgetni, sőt vitatkozni. Egy alkalommal felmentünk a lakására, ott folytattuk a korábban megkezdett poharazást és vitatkozást. József Attila Levegőt! című verse volt terítéken. Nem értettünk egyet abban, hogyan kell az első versszakot elmondani.
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Latinovits ahhoz ragaszkodott, hogy miután szerinte ezek a magyar költészet legszebb tájleíró sorai, ennek megfelelően szépen, tagoltan, teregetve kell elmondani. Nem értettem vele egyet. Erősködtem, hogy egy rendkívül zaklatott ember (akinek aktákba írják, miről álmodozik) elmondja, hogy milyen körülmények között volt, amikor megrohanták a kétségbeesett gondolatok. Ennek megfelelően ez a tájleírás heves és zaklatott. Az összeszólalkozásunk, köszönhetően némi ital elfogyasztásának, kis híján tettlegességhez vezetett. A fenti sorok, a mértéktartó önfegyelem hiányának is köszönhetően, dicsekvés számba mennek. Nem bánom, életem egyik legnagyobb élménye. Kétlem, hogy ma már ilyen előfordulna.
74-75. oldal, Találkozás József Attilával (Alexandra, 2016)
Jordán Tamás: Hátrametszés 87% Az életem tétre, helyre, befutóra
A halálra ítélt folyóiratot egykoron létrehozó baráti kör, melynek magam is tagja voltam, súlyos szellemi és biológiai határozatot hozott. Megfogadtuk: akárcsak József Attila, mi sem szolgálunk nyomorító hatalmakat – tehát annak a rendszernek, amely elnémított bennünket, nem akarunk többé énekelni. Ez a fogadalom volt az oka annak, hogy az újholdas nemzedék közül senkinek sem született gyermeke. Tudatosan akartuk, vállaltuk, hogy így legyen. Mert nem akartuk kitenni magunkat a kísértésnek, hogyha a gyerekünk éhes, rá való tekintettel megalkudjunk, és feledjük a fogadalmunkat.
203. oldal