Jonathan Wolverton "Black Jack" Randall személy

Diana Gabaldon: Az idegen
Diana Gabaldon: Szitakötő borostyánban
Diana Gabaldon: Hó és hamu lehelete 1-2.

Idézetek

RRoxana P>!

– Azt hittem, ez az a fiatalember, aki egy hete még azt kiabálta, hogy nem fél meghalni. Aki nem fél a haláltól, az csak nem fél pár korbácsütéstől?
[…]
– Nem, attól félek, hogy megfagyok, még mielőtt befejezné a szócséplést.

Sylvie23 P>!

Jamie bólintott. Majd vett egy mély levegőt, lassan kiengedte, és átkelt a szobán, Jonathan Randallhoz. Megfogta a deremedt alak egyik karját, és gyengéden az ajtó felé fordította. – Jöjjön, ember – mondta csendesen. – Biztonságban elkísérem a szállására. A ferde ajtó megnyikordult, amikor kiment, hogy hazasegítse Jack Randallt arra a helyre, ahol a nászéjszakáját fogja tölteni, egyedül.

904. oldal

_Leelan_>!

Volt egy olyan kellemetlen gyanúm, hogy Randall kihallgatási módszerei legalábbis kreatívnak nevezhetők.

354. oldal

nykyriana>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

– Jamie – mondta. A hangja rekedt volt a döbbenettől, és félig hitetlenkedés, félig könyörgés csengett benne.
[…]
– Lord Broch Tuarachnak szólítanak hivatalosan – mondta felettem a lágy, skót hang. – És maga az udvariasság követelményeit leszámítva nem fog többé hozzám beszélni… Mindaddig, míg az életéért nem könyörög a kardom hegyén. Akkor használhatja a nevem, mivel az lesz az utolsó szó, amit kiejt.
/Randall-Jamie/

Belle_Maundrell>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Jack Randall mozdulatlan maradt. A kardja a kezében volt, de nem emelte fel. Csak állt azzal a fura mosollyal az arcán, sötét tekintete égette Jamie szemét.
Ha képes lett volna áthatolni azon a tekinteten… De nem bírt, így homályosan látta, hogy valami megmoccan Randall háta mögött. Murtagh úgy rohant felé, mint egy faltörő kos, a nyomában röpködtek a fűcsomók. És a keresztapja kardjának csillanása… Valóban látta, vagy csak képzelte? Nem számít. Minden kétséget kizáróan tudta Murtagh karjának lendüléséből, és már azelőtt látta, hogy a gyilkos csapás lesújtott volna a kapitány vörösbe bújtatott hátára.
Azonban Randall megpördült, talán az ő szemében bekövetkezett változás figyelmeztette, vagy Murtagh sóhaja – de az is lehet, hogy csupán ösztönös katonai reakció volt. Túl késő volt, hogy elkerülje a becsapódást, de ahhoz elég hamar fordult meg, hogy a tőr elvétse a halálos szúrást a veséjébe. Randall nagyot nyögött a csapás hatására – a Krisztusát, még ő is hallotta –, és botladozva oldalra borult, azonban esés közben megfordult, megragadta Murtagh csuklóját, és ahogy lerántotta, záporozott a levél a vizes rekettyéből, amire ráestek.
Összekapaszkodva belegurultak egy mélyedésbe, birkóztak egymással, ő pedig belevetette magát a bokrok közé, valamiféle fegyverrel – de mégis mi ez, amit szorongat? – a markában.
De egyre kevésbé érzékelte a keze bőrével; a markában tartott tárgy súlyát érezte, azonban semmi nem emlékeztette a ravasz vagy a markolat alakjára, és ismét eltűnt a kezéből.
Egy kép maradt meg a fejében: Murtagh. Murtagh, amint vicsorog, és lesújt rá. Murtagh, amint odafut, hogy megmentse.

II. kötet, 570-571. oldal, Tizenegyedik rész: A bosszúállás napján - 113. Culloden szellemei