Jonas Marsden személy
Idézetek
– Csak nyugalom – közölte Marsden, és a gázra lépett. – Három világbajnokságot nyertem ezzel a járgánnyal.
– Jonas régebben autóversenyző volt – magyarázta Pritkin.
– Ley-vonalakon versenyzett?
– Igen, de pár évvel ezelőtt abbahagytam.
– Úgy érted, hogy kitiltottak, igaz? – helyesbített Pritkin.
– Miért? – kérdeztem félve.
– Féltékenységből – mondta Marsden, és jókorát csapott a műszerfalra. – Ilyen egyszerű az egész.
– Azért, mert elképesztően veszélyes, még fiatal reflexekkel is – korrigált ismét Pritkin. – Nem akarták, hogy felrobbanj.
– Felrobbanjon?
– Nem kell berezelni – biztosított Marsden. – Van pajzsunk is.
– Jonas… – kezdte Pritkin.
– Megcsináljuk – intette le Marsden nyugodt hangon.
– Akkor nem, ha még egy egyesített varázslatot küldenek ránk.
– Oké, de ahhoz előbb utol kell érniük, nem?
A sportautó száguldott tovább, egyenesen a fekete torony és az előtte csoportosuló mágusok légiója felé. De nem sokat törődtem velük. Ennél a sebességnél úgysem marad belőlünk semmi, amit megtámadhatnának. Úgy fogunk szétkenődni a Dante védőpajzsán, mint bogarak a szélvédőn.
Érzéketlen, zsibbadt ujjakkal fogtam meg Marsden karját, és csendesen könyörögtem neki, hogy forduljunk meg. Rám pillantott, és kedvesen megpaskolta a kezemet.
– Hol is lakik?
– Tessék?
– A szobája. Merre van?
– A toronyban.
– Ó, remek – mormolta, és ekkor belerohantunk a sötét falba. Én sikoltottam, Pritkin káromkodott, Marsden nevetett. Aztán kibukkantunk a túloldalon, a védelmező füstként szívódott fel előttünk.
– De hisz bármilyen testet választhat! Maga a Pythia, bárkit megszállhat, akit csak akar. Épp azért rendelkezik ezzel a képességgel, hogy az időugrások kevésbé legyenek megterhelők.
(..)
– És te honnan tudsz minderről, Jonas? – kérdezte Pritkin a lépcső tetejéről. A kabátját a karjára fektetve hozta.
– Lady Phemonoe említette – felelte Marsden, majd felkapott egy kést, és néhány fej hagymát helyezett a vágódeszkára.
– Azért az fura, hogy senki másnak nem beszélt ilyesmikről – folytatta Pritkin, miközben odaadta nekem a csizmáit.
– Hát, elég hosszú ideig dolgoztunk együtt ahhoz… hogy megbízhatott bennem.
– Annyira, hogy kiadta neked még az ősi titkokat is?
– A részletekbe azért nem mélyedtünk el. Csak egyszer-kétszer elkotyogott ezt-azt.
– Elkotyogott ezt-azt? – ismételte meg Pritkin, és valami lehetett abban, amit mondott, mert Marsden képe vörösre változott.
– John!
– Jonas, csak nem elpirultál?
– Mert olyan meleg van itt! – közölte Marsden határozottságot mutatva. – Igazán gondoskodhattál volna megfelelő szellőzésről.
– Ilyen vastag kőfalaknál nem könnyű megoldani – közölte Pritkin szárazon. – Amúgy meg eltértünk a tárgytól.
– Azt hiszem, kellene még egy kis bazsalikom – nézett rám Marsden. – Cassie, lenne olyan kedves?
– Nem, nem lennék – mondtam az asztalra könyökölve, és várakozással teli arckifejezéssel fordultam felé.
Sóhajtott, és az időközben felaprított hagymát a tűzhelyen lévő edénybe szórta, hátat fordítva nekünk.
– Hát ő… vagyis mi… nemcsak kollégák voltunk, hanem jó barátok is.
Ismét nem az volt a fontos, amit Marsden mondott, hanem ahogyan mondta.
– Hű! – nyögtem álmélkodva. – Szóval magával és Caesarral.
Marsden a szükségesnél talán egy kicsit nagyobb lendülettel hajította bele a gombát a fazékba.
– Igen. Pontosan, ahogy mondja.
– Ez meg mi?
– Egy kisebb örvény – közölte Pritkin meglehetősen feszült hangon.
– Kisebb? – kérdeztem vissza, mert az az izé akkora volt, akár egy szupernova. Aztán feltettem a még fontosabb kérdést. – Hé, most be akarunk menni oda?
– Dehogy, az végezne velünk – magyarázta Marsden nyugodt hangon. Aztán az előttünk kavargó jelenség elkapott minket, és érzésem szerint több száz kilométeres sebességgel pörögtünk a karmaiban.
– Ó, basszus!
– Igen, az ember sosem talál helyet, ha nagyon kéne – értett egyet velem Marsden, ám ekkor egy varázslat kapta telibe a lökhárítónkat, a levegőbe emelve az autót, ami pörögve szállt az erkélyek felé. Egy pillanatig láttam alattunk a döbbenten bámuló arcokat, aztán áttörtük az ablakot. Üvegszilánkok záporoztak, bárszékek repkedtek, fotelek törtek darabokra.
Egyenesen a nappali falának csapódtunk, de úgy lepattantunk róla, mintha nem is fa és tapéta alkotná, hanem legalábbis gumi. Visszapördültünk a szoba közepére, magunkkal sodortunk néhány növényt és egy faragott szivarbolti indián figurát. A szobát csak elmosódott színek és hangok kavalkádjaként érzékeltem még néhány másodpercig, majd végre megállapodtunk a darabokká tört kanapé mellett.
Az agancsos csillár vadul lengett a fejünk felett, a belőle áradó fény ide-oda hullámzott. A mellkasomhoz szorítottam a sátán kutyáját, és Marsdenre meredtem, akinek fülig érő vigyor ült az ábrázatán.
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy nem fogunk karambolozni!
– Csak egy kicsi koccanás volt – veregetett hátba nevetve. – Annyira imádom a hatásos belépőket!
– Saunders azzal nyerte meg a legutóbbi választást, hogy engem nyáladzó idiótának festett le, aki felett már rég eljárt az idő, de mégis makacsul ragaszkodik a hivatalához. Azt ígérte, hogy energikusabbá teszi a Kört, változást és jólétet hoz. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy ez a jólét csak rá vonatkozik.
Az autó egy része ismét kilógott a keskeny vonalból, így a pajzson is rés keletkezett. Ezen lógattam ki a kezemet, és a víz is itt jutott be. Szisszenő hang hallatszott, amint a ley-vonal energiával teli felületére fröccsent, és a vízgőz felhőként csapott az arcomba.
– Húzza már vissza a kezét! – kiabálta Marsden. – Nem látok!
– Épp azon vagyok! – morogtam vissza, miközben igyekeztem, nehogy a lendület leszakítsa a karomat.
– A Csatorna! – kiáltotta Marsden, aki most a szemében vibráló energiától eltekintve teljesen normálisnak látszott. – A maga helyében én a kocsiban tartanám a kezemet. A vonal energiája sok mindent vonz ide. Egyszer egy picikét letértem róla, és azon kaptam magam, hogy egy delfin ül mellettem a másik ülésen. Persze vergődött meg csapkodott, a farkával lekevert párat. Azt hittem, sosem tudok megszabadulni tőle. El is vesztettem a versenyt.