John Wayne Cleaver személy

– Bárcsak tudnám, miért!
– Mit miért?
– Miért vagy a sorozatgyilkosok megszállottja.
– Mindenkinek van valami hobbija.

34. oldal

– Hogy van Brooke? – halkította le anyu a tévét. Én még mindig a képernyőt néztem.
Jól van, köszöni – gondoltam. – Mindjárt itt a szülinapja, és kihalásztam az ottalvós buli teljes vendéglistáját a kukájukból. Szereti a lovakat, a mangákat, a nyolcvanas évek zenéjét, és mindig későn indul el, ezért futnia kell az iskolabuszhoz. Fejből tudom az órarendjét, az adószámát, a jelszavát és az e-mail címét.
– Nem tudom – feleltem. – Gondolom, jól van. Nem látom túl gyakran.

[…]Hány embernek kell meghalnia, mielőtt feladod?
– És hány ember fog meghalni, ha tényleg feladom?

20. oldal

– Nem akarsz egy pisztolyt?
– Nem szereti őket – világosította fel Diana.
– Túl könnyű rossz célpontokat eltalálni velük – bólintottam. És messze nem elég személyesek ahhoz, hogy megölj valakit, akit igazán holtan akarsz tudni.

113. oldal

– A sorozatgyilkosok általában – illetve lényegében mindig – a saját kényszerük rabszolgái. Azért ölnek, mert muszáj nekik, nem bírják megállni.
[…]
– Igazán érdekes, hogy a kényszer szót használtad. Ez valahogy megszünteti a felelősség kérdését.
– De én felelősséget vállalok – feleltem. – Igyekszem megállítani magam.
– Ez így van, és ez igazán dicséretes, de az egész beszélgetést azzal kezdted, hogy a sors akarja, hogy sorozatgyilkos légy. Ha azt hajtogatod magadnak, hogy az a végzeted, hogy sorozatgyilkos legyél, akkor nem éppen kikerülöd a felelősséget, és a végzetre testálod a hibát?

2. fejezet

– Vagy arra próbálsz utalni, hogy minden pszichopata férfi? Esetleg minden férfi pszichopata?

– Vegetáriánus? – kiáltott fel Curt. – Mi a fene vihet rá egy épeszű férfit erre?
Az, hogy ne nyírjam ki az olyan idiótákat, mint te – gondoltam.

310. oldal (utolsó mondatok)