John Wayne Cleaver személy

A sötét gondolatok még mindig ott motoszkáltak, de nem tettem semmi rosszat. Más szóval jól tettettem, hogy normális vagyok. Ha az utcán botlasz belém, fogalmad se lett volna, hogy mennyire meg akarlak ölni.

237. oldal

– Lehet, hogy csak szeretnék egy kicsit több időt tölteni a fiammal – ráncolta a homlokát, amit eddigi tapasztalataim alapján humorosnak szánt. – Ez eszedbe sem jutott?
Komolyan néztem rá.
– A testüreg-lecsapolás a kedvenc családi programom. És neked?

72. oldal

Egész életemet egy bizonytalan, érzelemmentes függöny mögött éltem le, ami az egész világtól elvágott, de itt-ott ki tudtam törni mögüle pár pillanatra; sikerült kötődnöm valakihez, megosztva az érzéseimet valaki mással, egy igazi, empatikus ember módjára. Ekkor is csak korlátozottan sikerült – nem az érzelmek mélysége tekintetében, hanem azok milyenségében. Csak félelem és hatalom esetében működött.

Valami helyrekattant bennem, rájöttem, hogy egész életemben ezekre a szavakra vágytam. Összezúztak és felszabadítottak egyszerre, betapasztották a lelkem, mint egy régóta hiányzó kirakósdarab.

231. oldal

A tűz nem alkot semmi újat, csak önmagát adja. Ha el kell pusztítani más dolgokat, hogy létezhessen, nem zavartatja magát. A tüzet csak az érdekli, van-e tűzrevaló. Ha elfogyott, a tűz is kialszik; lehet, hogy megtalálod a nyomát, hogy ott járt, de magát a tüzet nem – se fény, se hő, se apró piros szikrák, melyek kipattannak a lángból. Eltűnik oda, ahonnan érkezett, és sosem fogjuk megtudni, hogy érez-e velünk kapcsolatban valamit, vagy emlékszik-e ránk.

41. oldal

Apró mélyedéseket karcoltam a falba, amelyeket nem mertem tovább repeszteni. Ugyanis egy szörnyeteget rejtegettem a fal mögött, erősre építettem, hogy féken tartsam; most mozgolódni kezdett, és nyújtózott egyet álmában.

16. oldal

„John pszichopata! Nyugodtan szúrd csak szembe, úgysem érzi!” Azt hiszed, nem érzek? Mindent érzek, anyu, minden szúrást, minden kiabálást, minden suttogást a hátam mögött, és nagyon szívesen visszaszúrok, ha ez kell, hogy végre békén hagyjatok!

– A sorozatgyilkosok általában – illetve lényegében mindig – a saját kényszerük rabszolgái. Azért ölnek, mert muszáj nekik, nem bírják megállni.
(…)
– Igazán érdekes, hogy a kényszer szót használtad. Ez valahogy megszünteti a felelősség kérdését.
– De én felelősséget vállalok – feleltem. – Igyekszem megállítani magam.
– Ez így van, és ez igazán dicséretes, de az egész beszélgetést azzal kezdted, hogy a sors akarja, hogy sorozatgyilkos légy. Ha azt hajtogatod magadnak, hogy az a végzeted, hogy sorozatgyilkos legyél, akkor nem éppen kikerülöd a felelősséget, és a végzetre testálod a hibát?

2. fejezet

    – (…) Úgyhogy miközben jártatod a szád, és a hülyeségeiddel untatsz, az jár a fejemben, milyen lenne felvágni téged, és megnézni, mit rejtegetsz belül.
    Elhallgattam, csak bámultam őt, ő meg engem nézett. Megijedt. Hagytam, hadd járja át ez az érzés még egy kicsit, csak azután folytattam.
    – De az a helyzet, Rob, hogy nem akarlak felvágni, úgyhogy hoztam egy szabályt: valahányszor fel akarok szabdalni valakit, helyette inkább mondok neki valami kedveset. Ezért mondom neked, Rob Anders, aki a Carnation utca 232. szám alatt laksz, hogy nagyszerű fickó vagy.

5. fejezet

Régen listát vezettem azokról az emberekről, akiket egy nap szívesen megölnék. Ez most már ellenkezett a szabályaimmal, de néha hiányzott az a lista.

59. oldal