John Pritkin személy
Idézetek
Fölöttünk mindkét oldalon hosszúkás, festett üvegablakok sorakoztak, amelyeken át a bent égő többtucatnyi gyertya halvány fénye szűrődött ki. Nem lepődtem meg rajta, hogy sokkal hitelesebbnek tűntek azoknál, amelyek a kaszinó falait díszítették. Az üveg keskeny csíkokban haladt a táblák alsó széle felé, ahol némiképp vastagabb volt, mint felül. Már kétszáz évvel a mi korunk előtt is látszott rajtuk az idő okozta kopás. Hasonló mesterművek helyezkedtek el a falak mentén, melyeket további gyertyák világítottak meg, félhomályba borítva az előteret. Melynek közepén ott állt Mircea, és épp egy szenteltvíztartóban mosakodott.
– Ez lehetetlen – meredt rá Pritkin valóban hitetlenkedő tekintettel.Valószínűleg akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Mircea vért szürcsöl egy áldozókehelyből.
Mircea minden bizonnyal hallotta, amikor beléptünk, de zavartalanul folytatta a tisztálkodást. Háttal állt nekünk, a bőrén megcsillanó gyertyafény kiemelte izmai domborulatait. Kimosta hajából a folyóban beletapadt mocskot, majd hátravetette a fejét. A tincseiről lehulló vízcseppek apró szikrákként hullottak szerteszét. A jelenet pontosan olyan volt, amit egy igazán jó, romantikus regény borítóján is el tudtam volna képzelni. Sóhajtottam, mire Pritkin rám nézett.
– Ő egy vámpír – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Igen. És?
– Azt hiszem, a mágus azon lepődött meg, hogy nem kaptam lángra a szenteltvíztől – szólalt meg Mircea, megtörülközve valamiben, ami gyanúsan hasonlított egy oltárterítőre. Én magam is furán méregettem, hisz tudtam, hogy katolikus. De aztán, ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy a terítő, akárcsak a templom maga, látott már szebb napokat is.
[…]
– Hát persze! – kiáltott fel Pritkin. – Az ott nem szenteltvíz. A jakobinusok mindet kiöntötték.
325. oldal
Nem is tudom, mit válaszoltam volna, ha Pritkin nem ezt a pillanatot szemeli ki arra, hogy lefejelje az asztalt. Némi küszködés után ott kötöttünk ki, hogy a feje a térdei közt lógott, én pedig mellette guggoltam, és a gerincét simogattam.
– Hányod kell? – kérdeztem tőle.
– Dehogy! – felelte felháborodottan, aztán elhányta magát.
Két napja kértem meg Mirandát arra, hogy a sűrű fekete szirupot, amit Pritkin kávénak nevezett, cserélje valami kicsit kevésbé gyilkos anyagra. Amikor ugyanis a mágus feltankolta a koffeint, rendszerint leharapta a fejemet. Biztos voltam benne, hogy csal de nem kaptam rajta. Kizárt volt, hogy túlélje a napi adagja nélkül. Jobban mondva senki más nem élné túl, ha nem jutna hozzá.
97. oldal
Nem volt igazán jóképű, nagyjából annyira volt barátságos, mint egy ázott macska, és annyira türelmes, mint egy bekoffeinezett kolibri. Az őrült mutatványit és – ezt el kell ismerni – az életem többszöri megmentését leszámítva leginkább idegesítő alaknak tűnt. Közös munkánk kezdetén azon gondolkodtam, kibírjuk-e élve egymás mellett. De aztán az idiótán álló haja mosolygásra késztetett, időről időre végrehajtott hőstettei nyomán hevesebben dobogott a szívem, és folyamatos szidalmait hallgatva legszívesebben egy csókkal forrasztottam volna a torkára a szót. Egy szó mint száz, fontosabb lett számomra, mint azt megengedhettem volna.
– A benned támadt kétségeknek ugye nincs semmi közük ahhoz, hogy újabban miféle társaságba keveredtél?
Nem volt időm válaszolni, mert a bolt ajtaja kivágódott, és egy őrjöngő hadmágus vágtatott be rajta. Pritkin meglátott és a szeme résnyire szűkült.
– Te leborotváltad a lábamat?!
Mircea rám nézett, és összefűzte a karját a mellkasán. Az egyik dühös arcról a másikra néztem, és úgy döntöttem, hogy nagyon sürgős dolgom akadt valahol másutt.
– Tudjátok, Jonas már vár, mert kezdődik a tanítás – hadartam, és ugrottam.
459. oldal
– Velem semmi nem fog történni – ismételte. – És ha mégis, neked nincs szükséged rám. Nincs szükséged…
– Ez nem igaz!
– Dehogynem – nézett rám ismét, és az ajka mosolyra húzódott. –Bár egy fikarcnyit sem értesz a lőfegyverekhez. Úgy ütsz, mint egy kislány. A tudásod a mágiáról nagy jóindulattal is kezdetlegesnek mondható. És úgy panaszkodsz, mintha kínoználak, ha többet kell futnod egy mérföldnél.
Csak pislogtam rá.
– Ugyanakkor sok olyan hadmágust ismerek, aki sosem lenne ennyire állhatatos, ennyire bátor, és aki nem… – egy pillanatra elfordította a fejét, és amikor visszanézett rám, a zöld szempár szinte égetett. – Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek. Nem lesz semmi bajod.
– Te utolsó szemét gazember!
Pritkin felpillantott az étlapnak csúfolt zsírfoltos papírról, és megpróbált ártatlan szemekkel nézni rám. Nem sikerült, Gondolom azért, mert ilyen szavakat viszonylag ritkán vágnak a fejéhez.
– Van valami gond?
– Tofuval tömsz engem, miközben te ilyesmiket eszel?- mutattam körbe a repedezett dekorlemezekkel burkolt, narancssárga műbőr bútorokkal berendezett, koszos ablakokkal ellátott teremben, amely minden kétséget kizárólag Vegas legzsírosabb ételeit kínáló bisztrójának adott otthont.
– Senki sem étkezhet állandóan egészségesen.
– Érdekes, máskor nem ezt szoktad mondani.
– Nem mintha odafigyelnél arra, amit mondok.
– De odafigyelek!- csattantam fel, ám ő csak nézett rám figyelmesen. – Néha.
– Épp erről van szó. Ha azt mondom neked, hogy mindig egészségesen kell táplálkoznod, akkor legalább néha úgy is fogsz tenni. Vissza akartam vágni valamivel, aztán rájöttem, hogy nem nagyon menne.
– Oké, és miért hoztál most ide?
– Mert időről időre mindenkinek szüksége van egy pizzára.
256-257. oldal
– Nick! – szóltam rá, és megvártam, amíg felnéz. Az orrára egy kis elkenődött por tapadt. – A forrófejű szőke, akire ráférne egy fodrász.
– John? Ó, itt kell lennie valahol – mutatott körbe bizonytalanul az egyik kezével, miközben a másikkal már egy újabb könyvet szedett elő, amit kikaptam az ujjai közül.
226. oldal
– Csak nyugalom – közölte Marsden, és a gázra lépett. – Három világbajnokságot nyertem ezzel a járgánnyal.
– Jonas régebben autóversenyző volt – magyarázta Pritkin.
– Ley-vonalakon versenyzett?
– Igen, de pár évvel ezelőtt abbahagytam.
– Úgy érted, hogy kitiltottak, igaz? – helyesbített Pritkin.
– Miért? – kérdeztem félve.
– Féltékenységből – mondta Marsden, és jókorát csapott a műszerfalra. – Ilyen egyszerű az egész.
– Azért, mert elképesztően veszélyes, még fiatal reflexekkel is – korrigált ismét Pritkin. – Nem akarták, hogy felrobbanj.
– Felrobbanjon?
– Nem kell berezelni – biztosított Marsden. – Van pajzsunk is.