John Pritkin személy
Idézetek
– Honnan jöhet ez a hang? – értetlenkedett Pritkin.
– Ez Augustine egyik tréfája. Elvarázsolta a ruhámat – […]
– Vedd le.
– Micsoda?
– A varázslatot fel tudom használni arra, hogy megzavarjuk a védelmezőket.
[…]
– De hát… alatta nincs rajtam semmi.
– Semmi?
– Jó, talán egy bugyi.
Legalábbis úgy rémlett. De egy ilyen nap után már semmire sem mertem volna megesküdni. Pritkin megvakarta az orrnyergét.
– Az esetleg segítene, ha emlékeztetnélek, hogy én már mindent láttam?
– Egyszer! És nagyon régen volt! És egészen sötétben.
[…]
– Jó, akkor csak annyit kérek belőle, amivel még nem sértem meg a szemérmedet.
– De miért is kell neked?
– Ahhoz, hogy … Figyelj, add ide azt az átkozott ruhát, és megmutatom.
[…]
– Miért van az, hogy a te terveid miatt mindig meztelenül végzem?
– Ha nem tűnt volna fel, meg akarnak ölni téged.
– Ó, engem állandóan meg akarnak ölni – közöltem ingerülten.
– Az egyetlen módja annak, hogy ma este meghalj, ha én öllek meg – tájékoztatott a kilátásokról Pritkin.
– Nekem is volt ilyen kapcsolatom – mondta együtt érzően a szellem.
15. oldal
A férfi, aki néha barát, néha ellenség, de egyfolytában az agyamra megy, vagyis John Pritkin […]
Pritkin egy pillanatig szokásos morcos tekintetével nézett rám, de aztán az arckifejezése megváltozott. Akkor már tudtam, hogy bajban vagyok.
– Ha megteszem, meg kell esküdnie, hogy leül velem beszélgetni, és válaszol az összes kérdésemre, anélkül hogy időutazásra vinne, megpróbálna megölni, átkot vagy egyéb varázslatot vetne ki rám. Rendben?
– Beszélgetni akar velem? – pislogtam. Sosem beszéltünk egymással. Próbáltuk már megkéselni, lelőni és felrobbantani egymást, de a beszélgetésig még nem jutottunk el.
52. oldal
– Hé! – kiáltott valaki, és felnézve a fiatalabbik szellemet pillantottam meg. – Ha nem tűnt volna fel, meg akarnak ölni téged.
– Ó, engem állandóan meg akarnak ölni – közöltem ingerülten.
– Az egyetlen módja annak, hogy ma este meghalj, ha én öllek meg – tájékoztatott a kilátásokról Pritkin.
– Nekem is volt ilyen kapcsolatom – mondta együtt érzően a szellem.
– Mi nem vagyunk együtt – morogtam.
– Elvakult, őrült… Micsoda? – akadt meg a szidalmazásomban Pritkin, amire egyébként sem figyeltem oda.
15. oldal
– Öltözz át, és gyere.
– Miért? – kérdeztem, de sajnos már sejtettem. Eljött a reggel, az edzés ideje, csak mivel egész éjszaka fenn voltam, észre sem vettem.
– Mert futni megyünk.
– Én nem futok szórakozásból. Épp elégszer csinálom akkor, amikor fegyverrel kergetnek.
– Az is megoldható – morogta Pritkin, miközben kivonszolt a szobából.
229. oldal (Kelly Kiadó)
Fölöttünk mindkét oldalon hosszúkás, festett üvegablakok sorakoztak, amelyeken át a bent égő többtucatnyi gyertya halvány fénye szűrődött ki. Nem lepődtem meg rajta, hogy sokkal hitelesebbnek tűntek azoknál, amelyek a kaszinó falait díszítették. Az üveg keskeny csíkokban haladt a táblák alsó széle felé, ahol némiképp vastagabb volt, mint felül. Már kétszáz évvel a mi korunk előtt is látszott rajtuk az idő okozta kopás. Hasonló mesterművek helyezkedtek el a falak mentén, melyeket további gyertyák világítottak meg, félhomályba borítva az előteret. Melynek közepén ott állt Mircea, és épp egy szenteltvíztartóban mosakodott.
– Ez lehetetlen – meredt rá Pritkin valóban hitetlenkedő tekintettel.Valószínűleg akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Mircea vért szürcsöl egy áldozókehelyből.
Mircea minden bizonnyal hallotta, amikor beléptünk, de zavartalanul folytatta a tisztálkodást. Háttal állt nekünk, a bőrén megcsillanó gyertyafény kiemelte izmai domborulatait. Kimosta hajából a folyóban beletapadt mocskot, majd hátravetette a fejét. A tincseiről lehulló vízcseppek apró szikrákként hullottak szerteszét. A jelenet pontosan olyan volt, amit egy igazán jó, romantikus regény borítóján is el tudtam volna képzelni. Sóhajtottam, mire Pritkin rám nézett.
– Ő egy vámpír – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Igen. És?
– Azt hiszem, a mágus azon lepődött meg, hogy nem kaptam lángra a szenteltvíztől – szólalt meg Mircea, megtörülközve valamiben, ami gyanúsan hasonlított egy oltárterítőre. Én magam is furán méregettem, hisz tudtam, hogy katolikus. De aztán, ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy a terítő, akárcsak a templom maga, látott már szebb napokat is.
[…]
– Hát persze! – kiáltott fel Pritkin. – Az ott nem szenteltvíz. A jakobinusok mindet kiöntötték.
325. oldal