John Pritkin személy
Idézetek
Fölöttünk mindkét oldalon hosszúkás, festett üvegablakok sorakoztak, amelyeken át a bent égő többtucatnyi gyertya halvány fénye szűrődött ki. Nem lepődtem meg rajta, hogy sokkal hitelesebbnek tűntek azoknál, amelyek a kaszinó falait díszítették. Az üveg keskeny csíkokban haladt a táblák alsó széle felé, ahol némiképp vastagabb volt, mint felül. Már kétszáz évvel a mi korunk előtt is látszott rajtuk az idő okozta kopás. Hasonló mesterművek helyezkedtek el a falak mentén, melyeket további gyertyák világítottak meg, félhomályba borítva az előteret. Melynek közepén ott állt Mircea, és épp egy szenteltvíztartóban mosakodott.
– Ez lehetetlen – meredt rá Pritkin valóban hitetlenkedő tekintettel.Valószínűleg akkor sem döbbent volna meg jobban, ha Mircea vért szürcsöl egy áldozókehelyből.
Mircea minden bizonnyal hallotta, amikor beléptünk, de zavartalanul folytatta a tisztálkodást. Háttal állt nekünk, a bőrén megcsillanó gyertyafény kiemelte izmai domborulatait. Kimosta hajából a folyóban beletapadt mocskot, majd hátravetette a fejét. A tincseiről lehulló vízcseppek apró szikrákként hullottak szerteszét. A jelenet pontosan olyan volt, amit egy igazán jó, romantikus regény borítóján is el tudtam volna képzelni. Sóhajtottam, mire Pritkin rám nézett.
– Ő egy vámpír – mondta, mintha én nem tudtam volna.
– Igen. És?
– Azt hiszem, a mágus azon lepődött meg, hogy nem kaptam lángra a szenteltvíztől – szólalt meg Mircea, megtörülközve valamiben, ami gyanúsan hasonlított egy oltárterítőre. Én magam is furán méregettem, hisz tudtam, hogy katolikus. De aztán, ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy a terítő, akárcsak a templom maga, látott már szebb napokat is.
[…]
– Hát persze! – kiáltott fel Pritkin. – Az ott nem szenteltvíz. A jakobinusok mindet kiöntötték.
325. oldal
Pritkin egy pillanatig szokásos morcos tekintetével nézett rám, de aztán az arckifejezése megváltozott. Akkor már tudtam, hogy bajban vagyok.
– Ha megteszem, meg kell esküdnie, hogy leül velem beszélgetni, és válaszol az összes kérdésemre, anélkül hogy időutazásra vinne, megpróbálna megölni, átkot vagy egyéb varázslatot vetne ki rám. Rendben?
– Beszélgetni akar velem? – pislogtam. Sosem beszéltünk egymással. Próbáltuk már megkéselni, lelőni és felrobbantani egymást, de a beszélgetésig még nem jutottunk el.
52. oldal
– Beszélgetni akar velem? – pislogtam. Sosem beszéltünk egymással. Próbáltuk már megkéselni, lelőni és felrobbantani egymást, de a beszélgetésig még nem jutottunk el.
52. oldal
– Honnan jöhet ez a hang? – értetlenkedett Pritkin.
– Ez Augustine egyik tréfája. Elvarázsolta a ruhámat – (…)
– Vedd le.
– Micsoda?
– A varázslatot fel tudom használni arra, hogy megzavarjuk a védelmezőket.
(…)
– De hát… alatta nincs rajtam semmi.
– Semmi?
– Jó, talán egy bugyi.
Legalábbis úgy rémlett. De egy ilyen nap után már semmire sem mertem volna megesküdni. Pritkin megvakarta az orrnyergét.
– Az esetleg segítene, ha emlékeztetnélek, hogy én már mindent láttam?
– Egyszer! És nagyon régen volt! És egészen sötétben.
(…)
– Jó, akkor csak annyit kérek belőle, amivel még nem sértem meg a szemérmedet.
– De miért is kell neked?
– Ahhoz, hogy … Figyelj, add ide azt az átkozott ruhát, és megmutatom.
(…)
– Miért van az, hogy a te terveid miatt mindig meztelenül végzem?
Nem is tudom, mit válaszoltam volna, ha Pritkin nem ezt a pillanatot szemeli ki arra, hogy lefejelje az asztalt. Némi küszködés után ott kötöttünk ki, hogy a feje a térdei közt lógott, én pedig mellette guggoltam, és a gerincét simogattam.
– Hányod kell? – kérdeztem tőle.
– Dehogy! – felelte felháborodottan, aztán elhányta magát.
Nem volt igazán jóképű, nagyjából annyira volt barátságos, mint egy ázott macska, és annyira türelmes, mint egy bekoffeinezett kolibri. Az őrült mutatványit és – ezt el kell ismerni – az életem többszöri megmentését leszámítva leginkább idegesítő alaknak tűnt. Közös munkánk kezdetén azon gondolkodtam, kibírjuk-e élve egymás mellett. De aztán az idiótán álló haja mosolygásra késztetett, időről időre végrehajtott hőstettei nyomán hevesebben dobogott a szívem, és folyamatos szidalmait hallgatva legszívesebben egy csókkal forrasztottam volna a torkára a szót. Egy szó mint száz, fontosabb lett számomra, mint azt megengedhettem volna.