!

John Dos Passos személy

Charles Bukowski: A kezdő
Sükösd Mihály: Hemingway világa

Idézetek

>!
krlany I+SMP

Járkáltam a könyvtárban, nézegettem a könyveket. Megálltam egy-egy polc előtt, és egyesével vettem le őket. De átverés volt mind. Mindegyik unalmas volt. Oldalak megtöltve betűvel, de semelyikben nem volt semmi értelmes. Vagy ha mégis, akkor olyan soká kellett olvasni, hogy valami kisüljön belőle, hogy mire felfogtam, már túlságosan lefáradtam ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele. Kerestem tovább. És a végén, nagy nehezen találtam egyet.
Mindennap lementem az Adams és a La Brea sarkára, a könyvtárba, és mindennap ott volt a mindig, komoly, tévedhetetlen és csendes könyvtárosnőm. Szedegettem le a könyveket a polcokról egymás után. Az első normális könyvet, amit találtam egy Upton Sinclair nevű jóember írta. A mondatai egyszerűek és dühösek voltak. Ő maga is dühös volt. Chicago disznóóljairól írt. Nem kertelt, és egyszerűen fogalmazott. Aztán találtam egy másik írót is. Sinclair Lewisnak hívták. A könyv címe Főutca volt. Rendre leszedte az emberekről a keresztvizet. Csak nekem valahogy nem tűnt elég szenvedélyesnek.
Rendszeresen visszajártam. Egy könyvet egy este alatt kiolvastam.
Egyik nap bent járkáltam a könyvtárban, titokban rápillantottam a könyvtárosra, aztán találtam egy könyvet Bow Down To Wood and Stone címmel. Na, az nagyon tetszett, mert arról szólt, amit mindannyian művelünk. És végre egy könyv, amiben volt tűz! Kinyitottam a könyvet. Josephine Lawrence volt a szerző. Egy nő. Részemről oké. Bárki szert tehet a megfelelő tudásra. Belelapoztam. De végül kiderült, hogy ugyanolyan, mint a többi könyv: tejes, ködös, fárasztó. Visszatettem. Majd levettem egy másikat, mellőle. A szerzőjét szintén Lawrence-nek hívták. Felcsaptam valahol, és olvasni kezdtem. Egy zongoristáról szólt. Elsőre bugyutának tűnt. De olvastam tovább. A zongorista zavart elméjű volt. Egy belső hang beszélt hozzá. Sötét, furcsa dolgokat mondott. A mondatok tömörek voltak; mindegyik olyan, egy üvöltés, de nem olyan, mint mikor a férfi azt kiáltja: „Joe, hol vagy?”. Inkább olyan: „Joe, teljesen elvesztem!”. A tömör és véres sorok Lawrence-e. Még sosem hallottam róla. Miért titkolták? Miért nem reklámozták őt?
Napi egy könyvet elolvastam. A könyvtár összes D. H. Lawrence-ét kiolvastam. A könyvtárosnő kezdett furcsán nézni rám, mikor vittem el a könyveket.
– Hogy vagy? – kérdezte mindig, amikor megérkeztem.
Ez mindig jó érzéssel töltött el. Olyan volt, mintha már lefeküdtem volna vele. Szóval kiolvastam D. H. összes könyvét, s azok pedig újabb elolvasandókhoz vezettek. Például H. D.-hez, a költőnőhöz. Aztán Huxleyhoz, a Huxleyk legifjabbikához, Lawrence barátjához. Mindez csak úgy megrohant engem. Egyik könyv hozta a másikat. Ráakadtam Dos Passosra is. Nem volt túl jó igazából, de nem is volt rossz. Az USA-ról szóló trilógiáját nem tudtam elolvasni egy nap alatt. Dreiser nem jött be nekem. Sherwood Anderson igen. Aztán jött Hemingway. Mekkora fless! Na, ő tudta, hogyan kell megírni egy mondatot. Színtiszta öröm volt. Az ő szavai nem voltak unalmasak, az ő szavaitól duruzsolni kezdett az ember agya. Ha átadtad magad Hemingway mondatai varázsának, az életedből eltűnt a fájdalom, remény költözött beléd, és onnantól fogva tökmindegy volt, mi történt veled.

192-194. oldal

2 hozzászólás
>!
Carmilla 

Gertrude Stein nem féltékeny francia művészbarátaira, összehozza őket honfitársaival. Hemingway az ő szalonjában ismeri meg Picassót, Matisse-t, Braque-ot, Cocteau-t. Itt barátkozik össze F. Scott Fitzgeralddal, a húszas évek „jazz-korszakának” látványos írójával, Dos Passosszal, a keresztmetszet-regények majdani szerzőjével, Ezra Pounddal, a később fasisztává lett ezoterikus költővel és másokkal.

35. oldal, Műhely és készülés (Európa, 1969)

Hirdetés