Johann Wolfgang Goethe személy
Idézetek
– Ne csináljon magából hülyét, Ernest – mondta Goethe. – Jól tudja, hogy mi most csak egy regényíró frivol fantáziájának a szüleményei vagyunk, aki olyasmiket mondat velünk, amit valószínűleg sohasem mondanánk.
292. oldal
…Goethe magyarázza: „A zöld és kék, mondja, a legkevésbé emberiek, sőt a leginkább fosztják meg az embert ember mivoltától." Mind a kettőben van valami, ami elérhetetlen…
Hamvas Béla: Művészeti írások I-II. Öt meg nem tartott előadás a művészetről / A halhatatlanság híradása
A külső csapások, szolgaság, betegség, szegénység, elhagyatottság, Jób megpróbáltatásai elviselhetők. A nehéz a megpróbáltatásokban levő tompa és végeláthatatlan súly. Goethét egyre elviselhetetlenebbnek tartom. Jób a porban ül, sebekkel, betegen elhagyatva, a meg nem válaszolt kérdéssel, lamma szabaktani? — Miért hagytál el engem.
…Goethe azt szokta volt írni Stefimének Itáliából: »Ich habe dir das angeschaut, Ich habe dir das gelesen« Akit szeretünk, annak szenzibilitásával kibővül a miénk. Akármilyen naivitás volt, volt abban azért valami, hogy szép versért, zeneműért azt is ünnepelték, akinek szólt; szinte, mintha társszerző lett volna. Ha szeretünk valakit, az is eszünkbe jut, ami neki eszébe jutna, azt is érezzük, amit ő érezne. Sőt elvegyülünk. A látásomon ke-resztülködlik a tied, mintha két üvegen néznék keresztül egyszerre. Ez a gondolatok amfimixise. Nem is tudom, parthenogenesise van-e az érzésnek és gondolatnak?
Goethe az analógiának a valóság visszatükrözésében elfoglalt helyét más oldalról világítja meg, amikor ezt mondja: „Minden létező az összes létező analogonja, ezért látjuk a létezést egyidejűleg elkülönültnek és összekapcsoltnak. Ha túlságosan követjük az analógiát, akkor minden azonosan egybeesik; ha kerüljük minden szétszóródik a végtelenbe. Mindkét esetben kátyúba jut a gondolkodás, egyszer mert túl eleven volt, másszor mert megölték…"
Miért olyan természetes a mi világunkban, hogy a hatalmasabbat kell tisztelni? Goethe azt írja egy helyen, hogy életutunkban négy tiszteletet sajátítunk el. Fölfelé, lefelé, mellettem és magam felé. Először kicsiként megtanuljuk tisztelni a nálunk nagyobbat, aztán növekedve a nálunk kisebbet, ifjúkorunkban a velünk egyenrangút, végül saját magunkat.
230. oldal
[…] kis hazánkat ugyanis legalább annyira kedvelik a tündérek, mint a Smaragdszigetet.
Legyünk erre büszkék, hiszen e két országon kívül sehol máshol a világon nem élnek a Tuatha De Danann fiai. Még Németországban sem, hiába is írt Goethe verset egy tündérkirályról, aki kisfiúkat ragad magával.
15. oldal
A könyvtárban ott sorakozott az összes, valaha olvasott könyv, bennük azokkal a mondatokkal, amelyeket megőrzött az emlékezete. Horatius és Goethe, Vergilius és Osszián, Arisztotelész és Lessing, mindent felsorolt az emlékezetében, és naponta visszajárt olvasgatni. Rettegett, hogy valami lényegeset elfelejt. Rettegett, hogy eltűnik az emlékezetéből mindaz, amiért egyedül érdemes élnie, eltűnnek a versek, a festmények, a nyelvek, a zenék, és a szelleme visszazuhan egy barbár állapotba, ahol már csak a nyers ösztönök, az étel, az ital és az asszony utáni vágy bűzlő gépe dohog.
57-58. oldal
Voltak és vannak most is néhányan az emberek közt, akik nagyon jól tudták, hogy ők csak álmodnak, – pionirek, akik előretörtek a bástyafokig, amely mögött az örökké virrasztó „én” rejtőzködik – igazlátók, mint Goethe, Schoppenhauer és Kant, ámde nem volt fegyverük, hogy a várat megostromolhassák, és harci szózatuk nem ébresztette fel az aluvókat.
205. oldal Tizenegyedik fejezet (Kultura, 1920)
A kritika ellentéte nem a dicséret, hanem az igenlés. Aki dicsér, fölényesen bánik azzal, akit dicsér. A dicséret ugyanolyan arcátlanság, mint a kritika. Mind a kettő hatalomgyakorlás. Aki nem ért egyet, tartsa a száját. Ebben a tekintetben mindenki Goethe, aki lelke legmélyéből mondta, írta hetvenöt éves korában: Aki nem szeret engem, ne is ítélkezzék felettem.
61-62. oldal