jelen fogalom
Idézetek
Ha megtanulunk a jelenben élni, nemcsak a kaotikus gondolatainkat csendesíthetjük le, de azt is megtanuljuk, hogyan fogadjuk el magunkat és a körülményeinket, és hogyan nézzünk félelem nélkül a jövőbe. […] Ha megtanuljuk megragadni a pillanatot, azt is megtanuljuk, mi az, ami fontos, és mi az, amit elengedhetünk. A tudatos jelenlét korántsem arról szól, hogy kibújunk a felelősség alól, vagy hogy kicselezzük a félelmeinket. Inkább arra tanít meg figyelni, ami valódi és fontos, és segít megszabadulni a múlt béklyóitól és a jövőtől való félelemtől.
43. oldal, Első fejezet - Mentális változások: Tudatos jelenlét, minden pillanat számít! (Kossuth, 2013)
Martin Faulks – Philippa Faulks: A zen diéta forradalma Kis lépésekkel a nagy változások felé
– […] Próbálok nem túl sokat agyalni a jövőn. Óriási rajongója vagyok a jelennek.
– Én mindig a jövőbe nézek – jelenti ki hirtelen komolyan. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne így legyen. Nekem már csak a jövő maradt.
– A jövőt néha túlértékelik.
200. oldal
Igen, mi ez a… ez a izé… ez a furcsa. Ugyanis az a furcsa éppen… hogy nem tudom mi, sőt talán éppen csak az, hogy nem tudom mi van és mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig volt, mióta élek és eszméleten vagyok, csak nem szoktam törődni vele. Fejem se fáj, vonatok sincsenek, semmi se fáj, nem lüktet a szívem se… ellenben…
Ellenben az egész dolog, velem együtt, elvesztette létezésének bizonyosságát. Az asztalok állnak, két úr megy keresztül a helyiségen, előttem kancsó, víz, gyufatartó. De mindez kísértetiesen és ijesztően esetlegessé vált, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. S ami a leghihetetlenebb, az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy hogy, ami itt van, az én vagyok – az is lehet, hogy a kancsó víz ül itt a dívánon és én állok helyette a tálcán. Az egész mindenség, mintha kihúzták volna alóla a talajt, hullámzani kezd. Az az érzésem, hogy meg kell kapaszkodnom. De mibe? Az asztalba vagy a pamlagba nem, mert az is hullámzik, nincs sehol egy fix pont… csak odabent, a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek… Vagy akár csak egy szót… „Valami tévedés…” próbálom motyogni, görcsösen… „tévedéss…”
Na…
A tükörben meglátom az arcom, fehér, mint a kréta. De hiszen akkor…
„Gutaütés”, villan át rajtam. Elpattant egy ér valahol. Még azt is megállapítom, hogy másformán képzeltem el. Mindig azt hallottam, magam is mondogatom, hogy mennyivel szebb, egyszerűbb, mint egy hosszú, kínos betegség – egy pillanat és vége az embernek. Mintha főbe lőnének. Nahát, súlyos tévedés volt. Az igaz, hogy csak egy pillanat – de ez a pillanat hosszabbnak látszik egész eddigi életemnél. Még csak a felében vagyok ennek a pillanatnak és mégis iszonyúbb a most következő, másik felére várni, mint az elítéltnek, akit holnap reggel akasztanak. Az emberek rosszul mérik az időt – egyetlen mérték van, az átélés sebessége, mint Wells „Időgyorsítójában”, ahol a benyomások tempójához képest fél esztendő egy perc.
Szó sincs róla, hogy ez jó, vagy legalábbis jobb a fájdalomnál – nincs az a kínszenvedés, aminél ez ne lenne rosszabb, pedig nem érzek fájdalmat. Odakint süt a nap, látom a fényt és mégis idebent a fejemben, hirtelen elsötétedik. És egyetlen érzésem van már: ha a pillanat másik felében nem tudom, üstökön ragadva, víz fölött tartani magam, akkor a következő pillanatban nem parancsolok többé a hajón, nem uralkodom a milliónyi részecske és szervecske és sejtecske fölött, akiknek születésem pillanata óta, királya vagyok – ez az egész, fellázadt népség, közömbös tárggyá változik és ez a tárgy, felszabadulva zsarnoki önkényem erőszakoskodása alól, elfoglalja régebbi, kellemes, természetes helyzetét a gravitációs térben.
Vagyis magyarul: azonnal lecsúszok a földre és elvágódom.
A testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbejön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel?
Iszonyú. Rosszabb minden inkvizíciós kínpadnál. Ezt már akkor mondom, borzongva, mikor lassan kezdek magamhoz térni.
Igen, igen, kétségtelen, ezúttal a gutaütés elmaradt, de egy illúzióval lettem szegényebb – nem vágyom többé ilyen halálra.
Nagyon utálatos volt. Vagy talán csak azért, mert nincs igazi hitem? Szörnyű, szédítő érzés, hogy itt tudok csak megkapaszkodni, ezen a parton – ha ez csuszamlani kezd, képtelen vagyok átdobni a horgot a túlsó partra – odaát semmit sem látok.
Nem, nem, más baj van itt.
Az a baj, hogy nincs múlt és jövő, mint ahogy eddig áltattam magam. A valóság mindig jelenvaló, egyetlen pillanat a valóság, örökké tartó, egyetlen pillanat. Ez nem rövid és hosszú, a pillanat, ami van – ez az egyetlen módja a létezésnek és ebből a bűvös körből, a pillanat börtönéből nincs, nincs menekvés.
Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam – az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.
27-30. oldal, Rövid hetek és egy hosszú pillanat (Európa, 2011)