Jean Valjean személy
Idézetek
Lehetséges-e, hogy az emberi természet ily gyökeresen megváltozzon? Az embert, akit Isten jónak teremtett, rosszá teheti-e az ember? Újjáformálhatja-e a sors a lelket, és ha a sors rossz, lehet-e rosszá a lélek is? Vajon egy aránytalan sorscsapás súlya alatt elnyomorodhat-e a szív, válhat-e gyógyíthatatlanul torzzá és gyengévé, mint a gerincoszlop, ha túlságosan alacsony bolthajtás alatt kell görnyedeznie? Nincs-e minden emberi lélekben, nem volt-e Jean Valjean lelkében is egy isteni eredetű ősi szikra, amely olthatatlan ebben a világban, s halhatatlan a túlvilágban, amely a jó hatására fejlődhet, éledhet, föllángolhat, tündökölhet, s amelyet a rossz sohasem képes egészen kioltani?
82. oldal, I. kötet, Első rész, Második könyv, VII. A kétségbeesés mélységei (Lazi, 2006)
Nem szörnyűséges-e, hogy a társadalom épp azokkal a tagjaival bánik így, akiket a vaksors a legmostohábban látott el javakkal, vagyis akik leginkább érdemelnének kíméletet?
99. oldal
– Azért, mert nincs minden kedvünk szerint – szólt Jean Valjean –, nem szabad igazságtalannak lennünk Isten iránt.
659. oldal, II. könyv
Bármit csinált, folyton visszaesett a kínos dilemmába, mely elmélkedésének mélyén rejtőzött: itt maradni a paradicsomban és ördöggé válni vagy visszatérni a pokolba és angyallá lenni?
268. oldal
Jean Valjean elkezdte olvasásra tanítgatni. Néha, mikor a gyerekkel olvastatott, elgondolkozott, hogy a fegyházban azzal a szándékkal tanult meg olvasni, hogy gonoszat cselekedjék. Ez a szándék most arra módosult, hogy olvasni tanított egy gyermeket. Ilyenkor a vén gályarab elmosolyodott, az angyalok mélázó mosolyával.
376. oldal, I. kötet, Második rész, Negyedik könyv, III. Két balsors boldogsággá vegyül (Lazi, 2006)
Mikor srác koromban földalattin jártam, kölcsönkönyvtári könyveket olvastam, a nagy vaskos Nyomorultak -at hetekig, míg az IRT vonalán szerdánként orvoshoz jártam, allergia-injekcióra. Szükségem volt a tudatra, hogy Jean Valjean még nálam is nyomorultabb.
95-96. oldal
→ |
---|
[…] elmélkedése közepette valami megmagyarázhatatlan szorongás kimondhatatlan ösztönzésére fölkelt székéből, és az ajtaját bereteszelte. Félt, hogy valami még bejön. Eltorlaszolta magát a lehetőség elől.
Egy pillanattal később elfújta a gyertyát. Zavarta.
Úgy érezte, hogy valaki megláthatja.
Kicsoda valaki?
Ó, jaj! Akit ki akart zárni, az már bejött; akinek be akarta fogni a szemét, az már nézte őt. A lelkiismeret.
191. oldal, I. kötet, Első rész, Hetedik könyv, III. Vihar egy koponyában (Lazi, 2006)