János személy
Idézetek
1944. március 27-én esküdtünk Jánossal (a háború negyedik évében) a Farkas utcai templomban.
Ismered az ötszáz éves súlyos gótikus templomot, puritán, református belsejével? A szomszédjába jártam iskolába a Református Leánygimnáziumba, itt konfirmáltam, és nagyobb ünnepekkor itt szavaltam.
A püspök esketett, ott volt Székely János, a hittantanárom, szintén talárban, és a keresztapám, Deák Ferenc hidelvei református pap. Az osztálytársaim egyenruhában sorfalat álltak, a tanáraim is eljöttek.
A NÁSZÚT
Azt mondja az úton János: „Azt hittem, hogy megszökött. Mindjárt a szekrényéhez mentem. Ott voltak a ruhák. Az persze semmi. Megszámoltam a fehérneműjét (hát tudja, hogy nekem mennyi fehérneműm van?), egy sem hiányzott, akkor gondoltam, hogy valami közbejött, és nem tudott visszajönni. Mami egész éjszaka sírt, telefonon az egész várost felzargattuk, senki sem tudott magáról.”
„És TE?” – kérdeztem, miközben lassan fordult egyet velem a világ. „Leszokhatna arról, hogy butaságokat kérdezzen” – mondta ő.
49-50. oldal - Menekült-idill (Jelenkor, 2005)
„Nem haragszom semmiért, de az Istenre kérlek, mondd meg az igazat, mástól hoztad? Nem fogom tudni elviselni, ha most hazudsz.” […] „Milyen csacsi vagy, hát persze, hogy nem hoztam senkitől. Emlékszel, magad panaszoltad, hogy elvesztetted az egyensúlyt és lehuppantál az ülésre a kolozsi vécén, és mosakodnod kellett utána, akkor kaphattad.”
27. oldal - A nászút (Jelenkor, 2005)
Lámpaoltás után vártam és hallgatóztam. Hiába! Nem jött, és nem szólt hozzám. Mellébújtam. „Menjen vissza – mondta –, Mami meghallja.” Hirtelen olyan heves reszketés fogott el, mint a hidegrázás, Összeszorítottam a fogamat, de úgysem tudtam elfojtani. Szó nélkül bújtam vissza a matracomra.
88. oldal - A front (Jelenkor, 2005)
Elöl mentem egy gyertyával, amit papírtölcsérrel védtem a szél ellen. Megcsúsztam, a gyertyát elejtettem és vaksötétben begurultam a lovak lábai alá. A két ló anélkül, hogy lassított volna – ugyanazok a fenevadak – a nyolc lábukkal úgy léptek át rajtam, hogy meg se érintettek. Pedig közben én is hengeredtem lefelé, alájuk. Ellenben János a csizmás lábával rám lépett. Dühösen káromkodva szedett fel a földről: „Tisztára megbolondult, hogy lehet valaki ilyen ügyetlen?”
70. oldal - A front (Jelenkor, 2005)
Egyszer a fiatal Esterházy Mátyással vadásztunk, aki katonaszabadságra jött haza pár napra. Összetalálkoztunk, és együtt mentünk tovább órákon át. Nem hajtottam, idegenek jelenlétében János nem engedte, hogy hajtsak. Csak mentem velük tovább egész délután. Pedig nem is volt velünk kutya. Betértek egy szántóra, nekem nehezemre esett a járás a lábunkra tapadt nagy sárbakancsok miatt. Amúgy is elfáradtam már. Azt mondta János, hogy térjek vissza, és a malom mellett várjam meg őket, oda fognak mindjárt kanyarodni.
MENEKÜLT-IDILL
Jánosék elénk jöttek. Állítólag kétségbe voltak esve, hogy a partizánok kezébe
kerültünk. Megállt az eszük, mikor gajdolásunkat meghallották, hogy ki énekel? Leugrottam a kocsiról, kicsit sántítva szaladtam feléjük. János elkapta a karom, és meg akart verni. Jenő bácsi szerint csak az idegfeszültségtől, mert nagyon aggódott. Ezt különös módon fel sem vettem, sőt jólesett, és nevettem rajta. Hogy énekelni hülyeség volt és veszélyes, arra azt válaszoltam, hogy ellenkezőleg. A szekérzörgés elárulta, hogy az erdőben járunk, de az éneklésből tudni lehetett, hogy két becsípett nő szekerezik, és nem érdemes lőni.
Jenő bácsi igazat adott nekem, de a szabadságomat erősen megnyirbálták. Többet nem hagyhattam el egyedül a házat.
79. oldal - A front (Jelenkor, 2005)
János hirtelen megáll hallgatózni, Filike abban a pillanatban úgy merevedik meg, hogy lába felemelve a levegőben marad. Alattam még megreccsen a hó. János idegesen fordul hátra: „Figyelje meg már, hogy viselkedik egy tisztességes vadászkutya!” Mindig elégedetlen volt velem.
76. oldal - A front (Jelenkor, 2005)