James Cavendish személy

Mr. Cavendish volt az egyetlen éber utas a kabinomban.
Furcsán éreztem magam, hogy így egyedül maradtunk. A függöny el volt húzva a fő kabin felé, és az egész gépen elhalványodtak a fények.
A laptopján dolgozott csendben, és ébernek tűnt, mint akinek esze ágában sincs aludni. Átdolgozza az éjszakát? Elcsodálkoztam. Nem úgy nézett ki, mint aki szunyókálni fog, ha New Yorkba értünk. Nyilván állandóan dolgozott. A repülési időnk négy óra negyvenhárom perc volt, és most jártunk éjfél felé. Biztos valami sürgős elintéznivalója van, ha még csak nem is szunyókál egy kicsit a gépen.
Odamentem hozzá, és kissé lehajolva szólítottam meg, hogy ne zavarjam a többi utast, bár ők mind mögötte ültek, míg ő az első sorhoz közel.
– Hozhatok még valamit önnek, uram?
Felszállás óta most először figyelt rám igazán.
– Kérdezhetek valamit, Bianca? – mondta kimért hangon. Kérdően néztem rá..
– Igen, uram. Mit tehetek önért?
Felsóhajtott, és a maga mellett lévő ülésre pillantott.
– Leülne egy percre, hogy beszélhessünk?
Idegesen pillantottam körbe, és nem tudtam, mit csináljak ebben a helyzetben. Szakmailag nem volt elfogadható, hogy leüljek mellé, de megkért rá; és valószínűleg ő az egyetlen, aki tudni fog erről.
– Üljön le, Bianca! Senki sem törődik velünk.
– Szerettem, ahogy kimondta a nevemet. Szerettem, és nyugtalan is lettem emiatt. Nem tudtam volna semmit felhozni ellene, de volt valami a hangjában, amitől túlságosan intimnek tűnt ez az egész.
Végül vettem egy nagy levegőt, és leültem mellé. Egy kicsit felé hajoltam, kezem az ölemben, majd idegesen lesimítottam valamit a sötétszürke szoknyámról. Mikor végre felnéztem rá, nyíltan megkérdezte:
– Együtt jár Stephannal?
Csak pislogtam néhány pillanatig, dermedten. Nem vártam ezt az érdeklődést, nem beszélve erről a nyers kérdésről. Aztán arra gondoltam, hogy az ilyen emberek olyan elfoglaltak, hogy nem jut idejük a köntörfalazásra.
– Nem, uram – válaszoltam, mielőtt még meggondoltam volna a dolgot.
Miért mondom el ezt neki? – kérdeztem magamtól, még akkor is, amikor a szavak már elhagyták a számat.
Mohó bűvölettel néztem, ahogy elegáns kezével felém nyúlt, és hosszú ujjával a csuklómat kezdte simogatni, körbe-körbe. Ránéztem az arcára, és már mosolygott. A mellem úgy hullámzott fel-le, hogy a szemem sarkából még én is érzékeltem a mozgását. A mellkasom erős volt, talán túlságosan is az, és kissé aránytalannak tűnt, ha kritikus szemmel néztem magam. Most hirtelen tudatára ébredtem telt melleimnek, ahogy látványosan föl-le mozogtak. A mellbimbóim szépen megkeményedtek, a lélegzetem elakadt.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, a pillantása most először a mellemre esett. Voltak férfiak, akik csak a mellemet nézték és ahhoz beszéltek, de eddig ő pont az ellenkezőjét tette, amit nagyon üdítőnek találtam.

Simogatni kezdtem a kezemmel, és ő nem állított le. Laza szürke nadrág volt rajta, kék futócipővel. Kifejezetten ennivaló volt.
– Nemsokára kikötözlek, és úgy meg foglak gyötörni, ahogy te gyötörsz most engem, és nem engedlek el legalább egy estén át. – A hangja lágy volt és őszinte. Szavaitól azonnal megállt a kezem. Láthatóan nem sikerült elijesztenem magamtól.

– Ha bárki kérdezné, foglalt vagy! Azt hittem, ez már kezdettől fogva világos volt – mondta hidegen, és mint a gép, baszott tovább.
– Én… csak… – próbáltam mondani valamit, de nem tudtam. Most a csiklómat kezdte dörzsölni, és éreztem, hogy még egy eszeveszett élvezés következik. – Én csak a… – aztán feladtam az egészet.
Könyörtelen volt; orgazmusból orgazmusba vitt, és vég nélkül lökött.
Gyönyörrel büntet – gondoltam ködös aggyal.
– Kérem, elég már! – mondtam végül, mikor egy újabb kör után kissé magamhoz tértem.
– Mondd meg, kihez tartozol! – parancsolta, és egy csepp kedvesség sem volt a hangjában.
James nem volt jelen. Csak Mr. Cavendish lehetett ilyen érzéketlenül önző.
– Az öné vagyok, Mr. Cavendish!