Jablonczay Lenke személy

Szabó Magda: A csekei monológ
Szabó Magda: Für Elise
Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak
Szabó Magda: Ókút
Szabó Magda: Régimódi történet
Kovács Eszter: Let's kifli

Idézetek

Brigi007>!

… Jablonczay Lenke, aki nem csókol meg búcsúzáskor, csak arcát simítja az arcomhoz, úgy kér: fuss, szívem, de sose sáron, szemeten! Szállj helyettem, madár! Én rab voltam, nem tudom, mi az, repülni. De neked köszönni fognak hegyek és tengerek az én ellopott életem kárpótlásaként.

417. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
eduscho89>!

[…] és milyen tajtékos, vad és hullámos volt az élet, mióta csak a világra jött. „Én tulajdonképpen unom is a szélcsendet – gondolja Jablonczay Lenke. – Lehet, azért jutott olyan ritkán. Én a vihart szeretem, a hideget, a havat, a ködöt.”

412. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
2 hozzászólás
jmolnar>!

A világ sokféle – mondta anyám, olyan csendesen, ahogy kertünkben a gallyak zizegnek –, ha életben akarsz maradni, sok tekintetben engedékenyebbnek kellene lenned a világhoz, amibe születtél. Nem azonosnak vele, csak hasonlóbbnak.

26. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
Georgina77 P>!

Az emlék éles, mint a kés, és vékony, mint a kisfiú szája, aki hirtelen ott áll előttem a kertben, abban a kertben, amely önmagában véve is csoda, mert ázott, illatos földjén óriási csigák pihennek, és a bokrok alatt, félig felfordítva, korhadó csolnak barnállik. Ülök a csolnak tetején, az alváz bordázatába feszítem a talpamat, hogy le ne csússzam, büszke és boldog vagyok. Nevem napja van, most ünnepeltük, lent jártunk az állomás körül, néztük a vonatokat, vettünk kecskekörmöt, aztán felszaladtunk a mólóra, bámultuk a tavat. Nagy szél volt, tépte a hajamat, szüleim a két kezemnél fogva tartottak, míg előrehajoltam, hogy szembenézzek a kövek között ugráló hullámokkal, meg túl a vízen azzal, ami idelátszik. Kötényem zsebe telis-tele boldogító kecskekörömmel, most kaptam a névnapomra, de elfelejtem, pedig hogy örültem neki eddig, mert íme, szemben állok valamivel, ami valószínűtlenebb mindennél, amit kurta addigi életemben láttam. Ott messze, a másik parton van valami, valami épület, csakhogy nem a földön áll, az égen lebeg, alatta vastag fellegek, a fellegek alatt a tó. Talapzata nincs, semmi se tartja, olyan, mint egy ponthoz rögzített madár.
– Tihany – mondja apám. – Tihany, az apátsági templom, azt látod ott, a hegyen.
– Hegyen van – magyarázta anyám –, a hegy tetején, csak a hegy most nem látszik, elfedi a köd.
Tihany. Apám gyakran énekelt Tihanyról, valami leányról, akinek a szent hegy közül kell kiszállnia. Nem tudom, ki a riadó lány, nem tudom, mi az, hogy riadni, voltaképpen nem is érdekel, nem akarok megfejteni minden varázslatot. Ez hát Tihany, egy hegy, ami nem látszik, de el kell hinnem, hogy van, mert anyám mondta, egy láthatatlan hegy s fölötte a levegőben egy épület. A hullám veri a köveket, a tó nem kék, hanem zöld, készül a vihar.
– Tetszik? – kérdezte anyám. – Kéred?
Kértem. Gyakran kaptam ilyesmit csodálatos játékaink folyamán, ha valaminek a szépsége annyira megfogott, hogy észrevették rajtam a megrendülést. Kaptam már fasort így, kaptam különlegesen szép kanyargó ösvényt, érintetlen hócsíkot az erdőn, felleget is, nagy hasút, nevetőt, közepén lyukkal megszakadt barokk felhőt, amelyen át kikéklett az ég, és a pereme olyan arany volt, a sugaraktól, mint a templomi képeken.
– Neked adjuk a névnapodra – mondta apám. – Tied Tihany.
Enyém Tihany, akinek lánya is van, riadó, enyém a templom, aki egy láthatatlan hegyen ül, nem is ül, lebeg fölötte, hatalmasabban a madárnál, mert szárnya sincs, mégsem esik le. Talán az Isten is ott lakik, nem is a mennyben, ez végtére is csudatemplom a víz felett és az ég alatt, a levegő legközepén.
Ez a nap kulminációs pontja, mindenki tudja, én is, hazamegyünk. Még nincs ebéd – a vendéglőben ebédel mindenki, aki a villában nyaral –, nekem nincs kedvem még bemenni, szüleim azonnal visszavonulnak. Nem beszélnek róla, de tudom, mekkora áldozat apámnak itt lennie, mennyire nem szereti a társaságot, mennyire csak azért vett erőt magán, hogy megkapjam az orvos előírta nap-, víz-, levegőmennyiséget szülővárosom poros nyara helyett. Én a kertben maradok, felkapaszkodom a csolnakra, és átengedem magam az elragadtatásnak, újraélem a délelőtt örömét, turkálok a kötényem zsebében, és bár itt ülök a villa kertjében, és csak bokrok vannak előttem, a pázsit s a csolnak, amin ülök, látom Tihanyt, és mélyen és megrendülten boldog vagyok.
És akkor egyszer csak ott áll előttem a fiú. A fiú nem sokkal, de valamivel azért idősebb nálam, nyúlánk, fekete gyerek, a kezében valami pipa, nem ő érdekel, csak a pipája, de hiába bűvölöm a tekintetemmel, nem adja, csak áll és nézi, ahogy ott gubbasztok a kimustrált csolnak tetején. Nem köszön, én se köszönök, várok. Egy darabig nézzük egymást, aztán a fiú mégiscsak megszólal, s pár mondatunk, ami akkor térben és időben elhangzott, megrögzült, mintha súlyt akasztottak volna rájuk valami láthatatlan fonálon.
– Ez ki? – kérdezi a fiú, s akkor látom meg, hogy mások is vannak a kertben, egy hölgy meg egy úr, nyilván a fiú szülei, mert a gyermek arca kicsiben az asszonyé, ugyanolyan a szeme, még csak a nézése is.
– Ki vagy te, kislány? – kérdezi a hölgy.
Megmondom a nevemet, egy kicsit tanakodnak, aztán elhelyeznek ismerőseik között, azt is megtudakolják, hány éves vagyok, ezt is közlöm, az úr azt mondja, legalább nem lesz egyedül a kisfiú, majd játszhatunk együtt. Ők most érkeztek, a délelőtti vonattal, mondja a hölgy, még most ismerkednek mindennel. A fiú még most se szól, még mindig csak néz, rámosolygok, mert nagyon sok fiúpajtásom van, és – akkor még nem ismertem Agancsos barátnőmet – szeretek is fiúkkal játszani. Nem mosolyog vissza, de meglátja a kezemben a kecskekörmöket, amelyeket csörgetek, elvesz egyet, nézegeti, nála hagyom szívesen, nagyon sok kecskekörmöm van, akár meg is tarthatja.
– Akarsz ilyen kagylót? – kérdezi a hölgy a fiútól. – Vegyünk neked is?
A fiú kér, s én segíteni akarok, megmondom, hol lehet venni, azt is, hogy ma kaptam őket a névnapomra.
– Névnapod van? – mondja a hölgy. – Gratulálunk. És mit kaptál még?
– Tihanyt – mondom azonnal, gondolkozás nélkül, s hirtelen rájövök, hogy vágytam rá voltaképpen, hogy közönségem legyen, hogy megoszthassam az élményt valakivel –, Tihanyt.
Csak néznek rám, mintha nem értenék, mit akarok mondani, ez a nézés megzavar. Az úr azt mondja meghökkenve, ők idáig Tihanyban nyaraltak, onnan jöttek át, és csak néz, úgy néz rám, mintha loptam volna, vagy isten tudja, hogy. Elkezdek magyarázkodni, de a magyarázathoz még nincsen szókincsem, csak azt tudom ismételni, kinn álltunk a mólón, fújt a szél, odaát a túlsó parton látszott Tihany, és olyan szép volt, hogy apám nekem adta.
A fiú most szólal meg másodszor, azt mondja: „Hisz ez hülye.”
– Csitt, Ádám – mondja a szép hölgy és nevet. – Nem szabad így beszélni.
– Tihany – mondja az úr –, ezt adta a lányának, Tihanyt. Az istenfáját.
– Hülye ez – mondja a fiú.
– Ejnye – mondja a hölgy. – Ejnye. Hiszen nem a mi dolgunk. Menjünk be.
– Sose viszi semmire – mondja az úr, s pontosan értem, mit mond, kiről beszél, és akkor már csak nézek rá, és nem tudja, hogy azt motyogom magamban: „Hiszen sas ő!” A hölgy mosolyog, kezdi beterelni a családját, a fiú bámul, nem adja vissza a kecskekörmöt, nem nyúlok érte, nem érdekel. Aztán hirtelen arra riadok, hogy valami fáj, a kecskeköröm az arcomba repült, belezendült, ahol csontot ért, a szemem teliszökik könnyel. Ajkam elnyílik, a felnőttek már lépegetnek a villa kerti bejárata felé, hátuk mögött zajlik le minden, nem fogok a fiú előtt sírni, akárhogy fáj, nem. Aztán mégis elsírom magam, mert a fiút felbátorította, hogy nem volt válasz az akciójára. Egészen közel lép hozzám, azt mondja még egyszer, tagoltan: „Te hülye, te”, aztán szájába kapja a pipáját, amiről akkor derül ki, mire való játék: vízzel van megtöltve, s ha valaki belefúj, szemét-száját telefröcsköli annak, aki vele szemben áll. Ádám belefúj, szememet, a kecskeköröm ütésétől fájó arcomat elönti a víz, végigcsorog a képemen. Mire ki tudom nyitni a szememet, senki sincs a kertben, mohaszag van, vízszag, július huszonkettő, kánikula.
Mire beesem az ajtón, a felnőttek útra készülnek, délidő van, jön az ebéd. Az arcom csupa víz, a szemem alatt folt, valami karcolás is, de nem ez ijeszti meg őket, valami más. Előbb anyám karjába vetem magam, elkezdem csókolni, hevesen és zokogva, mintha hirtelen megőrültem volna, aztán otthagyom, és apámhoz rohanok, és csókolom és becézem most már őt is, és mint egy szerelmes, aki tehetetlenül vergődik a szenvedély hullámverésében, csak kiáltozom, hol az egyikre, hol a másikra nézve: „Szeretem anyut, szeretem aput. Szeretem, szeretem, szeretem.”
– Mi történt? – faggatnak. Nem felelek, tudnék, de nem akarok, az irtózat, hogy valaha megtudhatják, hogy gondolkoznak róluk mások, megnémít, még a vágyat is kiöli belőlem, hogy elpanaszoljam a vízipipát, az ütést és a megalázást. Én most nem számítok, először életemben észre se veszem magamat. Egyszer, mikor eltávolodott előlem fekete galléros köpenyegében, már felfogtam, hogy elvesztem majd az apámat, ha eljön az ideje, ez most megint olyan perc volt. Elnéztem őket, s abban a pillanatban többet tudtam náluk, hogy nem lesz helyük a világban sohasem, hogy is lehetne olyanoknak, akik Tihanyt ajándékozzák a gyereküknek, valamit, ami van is, meg nincs is, csak azért, mert olyan lélegzetállítóan szép.
Az ebédnél a vendéglőben Ádámék mellett ültünk, Ádám szülei udvariasan átköszöntek, szüleim nyájasan vissza, Ádámnak fel kellett állnia, hogy illendően meghajolhasson. A pipa nem látszott sehol, húsleves volt, mint majdnem mindig. Ettünk.
– Akarsz azzal a kisfiúval játszani? – kérdezte anyám.
Azt feleltem, nem akarok.
A vendéglő tele volt, ettem étvágytalanul. Úgy éreztem, a hármunk asztala csolnak, kinn úszunk mi hárman árboc, evező, vitorla nélkül valami partja nincs tavon, minden reménye nélkül annak, hogy valaha ránk találnak, sőt azt is tudtam, hogy aki mégis észrevesz, víz alá borítja a csolnakunkat, mert nem vagyunk mi méltók az életre.

193-199. oldal, 14. fejezet - Tihany (Magvető, 1972)

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Tihany
hencsibe P>!

Ha anyámról szólok, mindig meghatódom és elszomorodom, mert mindent, amit tudok és életemben létrehoztam, az ő tehetségéből örököltem, és mindent neki kellett volna megkapnia, amivel az élet engem megajándékozott.

13. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
Sastojci>!

Míg anyám élt, mindig éreztem mellette a meghatározhatatlan rendkívüliséget, ami miatt sokáig azt hittem, tündér, és büszkén lépkedtem abban a tudatban, hogy én egy tündér gyereke vagyok, egy tündéré, aki csak a mienk.

90. oldal, Hitbéli előkészítés

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
Mary_Mallory_Elouise>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Zenét olvasott, mint más regényt szokott, ahogy láttam, az ujja meg se rezzent, aztán egyszer egy mozdulattal leseperte az asztallapról a kivágott játékelemeket, és elkezdett az asztallapon zongorázni. Akkor már alig nézte a kottát. Azt hittem elpusztulok. Olyan valamit fogtam fel, amit annyi évesen és olyan idegrendszerrel nem lett volna szabad még felfognom. Ordítottam, sose tudtam szépen sírni, csak csúnyán, ordítottam, hogy senki sem győzött, csak én, de mit kezdek a győzelmemmel. Nem a nyomorult zongora volt a bárka, amin néha elment, de amit most tesz, amikor a szemem láttára elmegy innen messzire, mi pedig ketten itt maradunk apámmal.

189. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Szabó Magda
1 hozzászólás
Véda P>!

Jablonczay Lenke és Szabó Elek lánya 1917. október 5-én születik meg, a gyermek félórás, mikor ötven szál piros rózsából csokrot hoznak Szabó Mária Magdolna kisasszonynak címezve, az apja névjegyével. „A varázsló – gondolja Jablonczay Lenke. – A koldus kalifa. Megesküdött, hogy nem nyúl az otthon hagyott pénzhez, de nyilván nem tartotta meg, vagy pedig kölcsönkért megint.” És Jablonczay Lenke eltűnődik, mennyit érhet az ő versenyzongorája, és van-e ilyen általános nyomorban még ember, akit ilyen értékes hangszer érdekel. Ki tudja, mit talál, mire hazaér a kislánnyal a Domb utcára? Ha végképp nem lesz semmijük, majd eladja a két megmaradt ékszert meg a zongorát.

Kapcsolódó szócikkek: 1917 · Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Szabó Magda
korneliak>!

Anyám a napló szerint azon tűnődött, miért szabad egy férfinak az, ami egy nőnek nem, s vitatta Bella állítását, aki szerint ezt Isten így rendelte, mert “férfié az élet gondja”. De hiszen az élet gondja sokkal inkább a nőké – érvelt a tizenhat éves Jablonczay Lenke, s felhozta példának Rickl Máriát a víg öregurakkal, aki többet ér, mint akárhány férfi.

299. oldal

korneliak>!

Magához szorított olyankor is, mikor ezt a gyöngédséget éppen nem indokolta semmi, máig visszacseng gyerekkoromból a hangja, ahogy azt kiáltja a hálószobánk kék homályában: „Nem adlak senkinek. Senkinek! Hallod?” Csodálkoztam, mert hát miért is adna, rám legfeljebb az apám tartott igényt, s a felem amúgy is apámé volt már, így egyeztek meg a születésem előtt, mindig büszke voltam rá, hogy nemcsak megrendeltek, de meg is osztoztak rajtam, mikor még nem is éltem. „Engem odaadtak” – volt a mondat folytatása, s anyám szorított, mintha el akarnának rabolni tőle.

177. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Magda