!

Jablonczay Lenke személy

Szabó Magda: A csekei monológ
Szabó Magda: Für Elise
Szabó Magda: Mézescsók Cerberusnak
Szabó Magda: Ókút
Szabó Magda: Régimódi történet

Idézetek

>!
Mary_Mallory

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Anyámról, mikor még nem tudtam, hogy író, azt gondoltam, tündér, akit valami varázslat emberré változtatott. Nem volt könnyű az életünk, de ő valahogy mindig felette tudott maradni a hétköznapok problémáinak, csak körözött a bajok felett, minket is magasra emelve, mint egy mesebeli madár, gyönyörű, zöldesszürke szemében sosem ijedt, mindig csúfondáros fénnyel.

16. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
>!
Mary_Mallory

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Zenét olvasott, mint más regényt szokott, ahogy láttam, az ujja meg se rezzent, aztán egyszer egy mozdulattal leseperte az asztallapról a kivágott játékelemeket, és elkezdett az asztallapon zongorázni. Akkor már alig nézte a kottát. Azt hittem elpusztulok. Olyan valamit fogtam fel, amit annyi évesen és olyan idegrendszerrel nem lett volna szabad még felfognom. Ordítottam, sose tudtam szépen sírni, csak csúnyán, ordítottam, hogy senki sem győzött, csak én, de mit kezdek a győzelmemmel. Nem a nyomorult zongora volt a bárka, amin néha elment, de amit most tesz, amikor a szemem láttára elmegy innen messzire, mi pedig ketten itt maradunk apámmal.

189. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Szabó Magda
1 hozzászólás
>!
Mary_Mallory

Anyám mögöttem állt, szépséges arcán elömlő tanácstalan, szívszorító szomorúság.
-Ez micsoda?- kérdeztem. -Hogy került a fiókba? Egyáltalán, mi ez?
-Semmi- felelte anyám. -Hagyd békén, nem a te dolgod. Ne keresd a halottak titkait.

148. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
>!
Rózsakő

Lehet, hogy Lenkének egy vasa sincs, de akkor is rokonságban van IV. Béla királlyal, Józsefékről meg sok mindent el lehet mondani, de hogy Árpádékkal jöttek volna be, aligha.

329. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
>!
eduscho89

Én tulajdonképpen unom is a szélcsendet – gondolja Jablonczay Lenke. – Lehet, azért jutott olyan ritkán. Én a vihart szeretem, a hideget, a havat, a ködöt.

412. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
>!
eduscho89

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Ha Bella tudta volna, mi az az igazság, amiről a levelek nem szólnak, nyilván elszörnyed: Jablonczay Lenke ritkán volt kiegyensúlyozottabb, boldogabb, mint ezen a 13-as nyáron. József, a feledhetetlen, még szabad, az ő kapcsolata Majthényi Bélával megszakadt, s bár Rickl Mária miatt gyors szabadulásról nem álmodhatott, azt már érezte, élete legnyomasztóbb problémája megszűnt. Laknia együtt kell ugyan a nagyanyja holtáig Majthényi Bélával, de soha többé nem kell együttélnie vele, és ez nagy különbség. Soha megcsalt feleség nem érzett nagyobb hálát a csábító iránt, mint anyám, ilyen gyöngéd életében nem volt Gizellához.

342. oldal

Hirdetés
>!
tthktln

Lenke unokámat, Kálmán fiam lányát felneveltem, kiházasítottam, senki a ráfordított költség miatt perelni ne merje, amit érte tettem, szeretetből tettem, adjon Isten áldást az életútjára, amelyen én már nem kísérhetem.

354. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke
>!
jmolnar

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

(…) Jablonczay Lenke közölte a férjével, világosítsa fel, miből élnek ilyen szokatlan bőségben, mert sikerült megtudnia, mennyi a fizetése, és tudni szeretné, honnan fedezte az elmúlt és az idei év költségeit. Azt várta, Szabó Elek zavarba jön, de nem jött zavarba. Megint csak mosolygott, s azt mondta neki: „Kölcsönökből.” „Kölcsönökből? – riadt meg Jablonczay Lenke. – Kinek tartozik maga voltaképpen?” Szabó Elek azt válaszolta: „Mindenkinek.”

Anyám azt mondta nekem, úgy megdöbbent, hogy faggatni se tudta tovább, de apám akkor már beszélt, s amit mondott, teljes abszurditásában olyan gyönyörű volt, hogy az egyszerű szavakra nemhogy megforgatni nem tudta volna, elejtette a fegyverét. „Nem volt gyerekkora – magyarázta Szabó Elek –, ott nőtt fel a Kismester utcán, enni sem kapott tisztességesen. Nem becézték. Nem szerették. Mikor jómódba került, akkor sem a megfelelő ajándékokat kapta – tudja, mennyire becsülöm Bélát, de Bélának nincs fantáziája. Azt akartam, hogy újrakezdje az életét, hogy jóvá tevődjék az a kettétört és megalázott fiatalság. Szeretem magát, és azt akartam, hogy örüljön, hogy minden napra legyen örülnivalója. Azt akartam, hogy élje a mesét. Nem élte? Nem örült?” „,Micsoda őrültség! – mondta anyám. – Istenem, micsoda őrültség! És ki adott magának kölcsön ebben a világban, amiben egyszerűen nincs hitel?” „Mondom, hogy mindenki” – fordult felé az arc, amiről azt hitte, ismeri, és amit holtig nem ismert meg senki. Jablonczay Lenke bólintott, nem volt nehéz elhinni. Ki tudott ettől az embertől megtagadni valamit?

513-514. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek
>!
Tara_ I

Én, ha nem kaphattam meg valamit, ha meg is tanultam, hogy ne beszéljek róla, voltaképpen mindig keserű voltam miatta, míg el nem értem. Sem apám, sem anyám nem volt ilyen, anyámnak eleve nem kellett semmi igazán, a könyvein, a cigarettáján, a rádióján meg a napi feketéjén kívül, apámnak pláne mindig minden éppen úgy volt jó, ahogy fordult, s ha nem jutott neki semmi, akkor is örült, ártatlanul boldog volt azzal a tudattal, hogy semmit sem kell félteni a tolvajoktól.

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek
>!
Georginanéven P

Az emlék éles, mint a kés, és vékony, mint a kisfiú szája, aki hirtelen ott áll előttem a kertben, abban a kertben, amely önmagában véve is csoda, mert ázott, illatos földjén óriási csigák pihennek, és a bokrok alatt, félig felfordítva, korhadó csolnak barnállik. Ülök a csolnak tetején, az alváz bordázatába feszítem a talpamat, hogy le ne csússzam, büszke és boldog vagyok. Nevem napja van, most ünnepeltük, lent jártunk az állomás körül, néztük a vonatokat, vettünk kecskekörmöt, aztán felszaladtunk a mólóra, bámultuk a tavat. Nagy szél volt, tépte a hajamat, szüleim a két kezemnél fogva tartottak, míg előrehajoltam, hogy szembenézzek a kövek között ugráló hullámokkal, meg túl a vízen azzal, ami idelátszik. Kötényem zsebe telis-tele boldogító kecskekörömmel, most kaptam a névnapomra, de elfelejtem, pedig hogy örültem neki eddig, mert íme, szemben állok valamivel, ami valószínűtlenebb mindennél, amit kurta addigi életemben láttam. Ott messze, a másik parton van valami, valami épület, csakhogy nem a földön áll, az égen lebeg, alatta vastag fellegek, a fellegek alatt a tó. Talapzata nincs, semmi se tartja, olyan, mint egy ponthoz rögzített madár.
– Tihany – mondja apám. – Tihany, az apátsági templom, azt látod ott, a hegyen.
– Hegyen van – magyarázta anyám –, a hegy tetején, csak a hegy most nem látszik, elfedi a köd.
Tihany. Apám gyakran énekelt Tihanyról, valami leányról, akinek a szent hegy közül kell kiszállnia. Nem tudom, ki a riadó lány, nem tudom, mi az, hogy riadni, voltaképpen nem is érdekel, nem akarok megfejteni minden varázslatot. Ez hát Tihany, egy hegy, ami nem látszik, de el kell hinnem, hogy van, mert anyám mondta, egy láthatatlan hegy s fölötte a levegőben egy épület. A hullám veri a köveket, a tó nem kék, hanem zöld, készül a vihar.
– Tetszik? – kérdezte anyám. – Kéred?
Kértem. Gyakran kaptam ilyesmit csodálatos játékaink folyamán, ha valaminek a szépsége annyira megfogott, hogy észrevették rajtam a megrendülést. Kaptam már fasort így, kaptam különlegesen szép kanyargó ösvényt, érintetlen hócsíkot az erdőn, felleget is, nagy hasút, nevetőt, közepén lyukkal megszakadt barokk felhőt, amelyen át kikéklett az ég, és a pereme olyan arany volt, a sugaraktól, mint a templomi képeken.
– Neked adjuk a névnapodra – mondta apám. – Tied Tihany.
Enyém Tihany, akinek lánya is van, riadó, enyém a templom, aki egy láthatatlan hegyen ül, nem is ül, lebeg fölötte, hatalmasabban a madárnál, mert szárnya sincs, mégsem esik le. Talán az Isten is ott lakik, nem is a mennyben, ez végtére is csudatemplom a víz felett és az ég alatt, a levegő legközepén.
Ez a nap kulminációs pontja, mindenki tudja, én is, hazamegyünk. Még nincs ebéd – a vendéglőben ebédel mindenki, aki a villában nyaral –, nekem nincs kedvem még bemenni, szüleim azonnal visszavonulnak. Nem beszélnek róla, de tudom, mekkora áldozat apámnak itt lennie, mennyire nem szereti a társaságot, mennyire csak azért vett erőt magán, hogy megkapjam az orvos előírta nap-, víz-, levegőmennyiséget szülővárosom poros nyara helyett. Én a kertben maradok, felkapaszkodom a csolnakra, és átengedem magam az elragadtatásnak, újraélem a délelőtt örömét, turkálok a kötényem zsebében, és bár itt ülök a villa kertjében, és csak bokrok vannak előttem, a pázsit s a csolnak, amin ülök, látom Tihanyt, és mélyen és megrendülten boldog vagyok.
És akkor egyszer csak ott áll előttem a fiú. A fiú nem sokkal, de valamivel azért idősebb nálam, nyúlánk, fekete gyerek, a kezében valami pipa, nem ő érdekel, csak a pipája, de hiába bűvölöm a tekintetemmel, nem adja, csak áll és nézi, ahogy ott gubbasztok a kimustrált csolnak tetején. Nem köszön, én se köszönök, várok. Egy darabig nézzük egymást, aztán a fiú mégiscsak megszólal, s pár mondatunk, ami akkor térben és időben elhangzott, megrögzült, mintha súlyt akasztottak volna rájuk valami láthatatlan fonálon.
– Ez ki? – kérdezi a fiú, s akkor látom meg, hogy mások is vannak a kertben, egy hölgy meg egy úr, nyilván a fiú szülei, mert a gyermek arca kicsiben az asszonyé, ugyanolyan a szeme, még csak a nézése is.
– Ki vagy te, kislány? – kérdezi a hölgy.
Megmondom a nevemet, egy kicsit tanakodnak, aztán elhelyeznek ismerőseik között, azt is megtudakolják, hány éves vagyok, ezt is közlöm, az úr azt mondja, legalább nem lesz egyedül a kisfiú, majd játszhatunk együtt. Ők most érkeztek, a délelőtti vonattal, mondja a hölgy, még most ismerkednek mindennel. A fiú még most se szól, még mindig csak néz, rámosolygok, mert nagyon sok fiúpajtásom van, és – akkor még nem ismertem Agancsos barátnőmet – szeretek is fiúkkal játszani. Nem mosolyog vissza, de meglátja a kezemben a kecskekörmöket, amelyeket csörgetek, elvesz egyet, nézegeti, nála hagyom szívesen, nagyon sok kecskekörmöm van, akár meg is tarthatja.
– Akarsz ilyen kagylót? – kérdezi a hölgy a fiútól. – Vegyünk neked is?
A fiú kér, s én segíteni akarok, megmondom, hol lehet venni, azt is, hogy ma kaptam őket a névnapomra.
– Névnapod van? – mondja a hölgy. – Gratulálunk. És mit kaptál még?
– Tihanyt – mondom azonnal, gondolkozás nélkül, s hirtelen rájövök, hogy vágytam rá voltaképpen, hogy közönségem legyen, hogy megoszthassam az élményt valakivel –, Tihanyt.
Csak néznek rám, mintha nem értenék, mit akarok mondani, ez a nézés megzavar. Az úr azt mondja meghökkenve, ők idáig Tihanyban nyaraltak, onnan jöttek át, és csak néz, úgy néz rám, mintha loptam volna, vagy isten tudja, hogy. Elkezdek magyarázkodni, de a magyarázathoz még nincsen szókincsem, csak azt tudom ismételni, kinn álltunk a mólón, fújt a szél, odaát a túlsó parton látszott Tihany, és olyan szép volt, hogy apám nekem adta.
A fiú most szólal meg másodszor, azt mondja: „Hisz ez hülye.”
– Csitt, Ádám – mondja a szép hölgy és nevet. – Nem szabad így beszélni.
– Tihany – mondja az úr –, ezt adta a lányának, Tihanyt. Az istenfáját.
– Hülye ez – mondja a fiú.
– Ejnye – mondja a hölgy. – Ejnye. Hiszen nem a mi dolgunk. Menjünk be.
– Sose viszi semmire – mondja az úr, s pontosan értem, mit mond, kiről beszél, és akkor már csak nézek rá, és nem tudja, hogy azt motyogom magamban: „Hiszen sas ő!” A hölgy mosolyog, kezdi beterelni a családját, a fiú bámul, nem adja vissza a kecskekörmöt, nem nyúlok érte, nem érdekel. Aztán hirtelen arra riadok, hogy valami fáj, a kecskeköröm az arcomba repült, belezendült, ahol csontot ért, a szemem teliszökik könnyel. Ajkam elnyílik, a felnőttek már lépegetnek a villa kerti bejárata felé, hátuk mögött zajlik le minden, nem fogok a fiú előtt sírni, akárhogy fáj, nem. Aztán mégis elsírom magam, mert a fiút felbátorította, hogy nem volt válasz az akciójára. Egészen közel lép hozzám, azt mondja még egyszer, tagoltan: „Te hülye, te”, aztán szájába kapja a pipáját, amiről akkor derül ki, mire való játék: vízzel van megtöltve, s ha valaki belefúj, szemét-száját telefröcsköli annak, aki vele szemben áll. Ádám belefúj, szememet, a kecskeköröm ütésétől fájó arcomat elönti a víz, végigcsorog a képemen. Mire ki tudom nyitni a szememet, senki sincs a kertben, mohaszag van, vízszag, július huszonkettő, kánikula.
Mire beesem az ajtón, a felnőttek útra készülnek, délidő van, jön az ebéd. Az arcom csupa víz, a szemem alatt folt, valami karcolás is, de nem ez ijeszti meg őket, valami más. Előbb anyám karjába vetem magam, elkezdem csókolni, hevesen és zokogva, mintha hirtelen megőrültem volna, aztán otthagyom, és apámhoz rohanok, és csókolom és becézem most már őt is, és mint egy szerelmes, aki tehetetlenül vergődik a szenvedély hullámverésében, csak kiáltozom, hol az egyikre, hol a másikra nézve: „Szeretem anyut, szeretem aput. Szeretem, szeretem, szeretem.”
– Mi történt? – faggatnak. Nem felelek, tudnék, de nem akarok, az irtózat, hogy valaha megtudhatják, hogy gondolkoznak róluk mások, megnémít, még a vágyat is kiöli belőlem, hogy elpanaszoljam a vízipipát, az ütést és a megalázást. Én most nem számítok, először életemben észre se veszem magamat. Egyszer, mikor eltávolodott előlem fekete galléros köpenyegében, már felfogtam, hogy elvesztem majd az apámat, ha eljön az ideje, ez most megint olyan perc volt. Elnéztem őket, s abban a pillanatban többet tudtam náluk, hogy nem lesz helyük a világban sohasem, hogy is lehetne olyanoknak, akik Tihanyt ajándékozzák a gyereküknek, valamit, ami van is, meg nincs is, csak azért, mert olyan lélegzetállítóan szép.
Az ebédnél a vendéglőben Ádámék mellett ültünk, Ádám szülei udvariasan átköszöntek, szüleim nyájasan vissza, Ádámnak fel kellett állnia, hogy illendően meghajolhasson. A pipa nem látszott sehol, húsleves volt, mint majdnem mindig. Ettünk.
– Akarsz azzal a kisfiúval játszani? – kérdezte anyám.
Azt feleltem, nem akarok.
A vendéglő tele volt, ettem étvágytalanul. Úgy éreztem, a hármunk asztala csolnak, kinn úszunk mi hárman árboc, evező, vitorla nélkül valami partja nincs tavon, minden reménye nélkül annak, hogy valaha ránk találnak, sőt azt is tudtam, hogy aki mégis észrevesz, víz alá borítja a csolnakunkat, mert nem vagyunk mi méltók az életre.

193-199. oldal, 14. fejezet - Tihany (Magvető, 1972)

Kapcsolódó szócikkek: Jablonczay Lenke · Szabó Elek · Tihany