II. Vatikáni Zsinat esemény

Don Winslow: Drogháború
David I. Kertzer: A pápák a zsidók ellen
Barsi Balázs: A megkísértés misztériuma
Paul Feyerabend: A módszer ellen
Marcel Lefebvre: Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz
II. János Pál: Familiaris consortio – A családi közösség
XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate
Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme
Kniewald Károly: A lélek tűzharcosa
Csányi Vilmos: A tökéletesség illata
Hoppál K. Bulcsú: Vallástudományi magasles
A II. Vatikáni Zsinat határozata a keresztény egységre-törekvésről
X. Piusz pápa: X. Piusz pápa „Pascendi dominici gregis” kezdetű enciklikája
Athanasius Schneider: Katolikus Egyház, merre tartasz?
Pascal Bruckner: Képzelt rasszizmus
Stacy A. Trasancos: Bioetika

Idézetek

Szelén>!

– Ez a”liberációs teológia” – mondta Antonucci.
– Engem nem érdekel a liberációs teológia.
– Örömmel hallom.
– Engem csak a felszabadítás érdekel.
Antonucci madárszerű kis arca elsötétült, amikor így felelt: – Krisztus szabadítja meg lelkünket a pokoltól és a haláltól, és szerintem ez éppen elég felszabadítás. Az evangéliumok erről szólnak, és magának is ezt kellene a hívei felé tolmácsolnia. Ezzel kellene foglalkoznia, és nem a politikával.
– Én azzal foglalkozom – válaszolta Parada –, hogy a hívek az evangélium örömhírét itt tapasztalják meg, és ne a másvilágon, miután éhen haltak.
– A második vatikáni zsinat után minden a politikáról szólt – mondta Antonucci. – Talán elkerülte a figyelmét, hogy azóta már másik pápánk van.
– Igen – bólintott Parada és néha összezavar dolgokat. Akárhova megy, a földet csókolja meg, és az embereken sétál át.

Kapcsolódó szócikkek: evangélium · II. Vatikáni Zsinat
Matisa86>!

Nem szégyene-e a kereszténységnek, hogy nem biztosít elég csendes házat, időt, csendes visszavonulásra alkalmas helyet az ifjúságnak; hogy lelkigyakorlataink túl vannak beszélve; liturgiánk túl harsány (néha durva, a belső zajt és felületességet terjesztő gitármuzsikával), és kevés benne a teofánikus pillanat? Klaus Gamber egyik könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának elvei és a rá hivatkozó reform között szakadék van, és ez a teljes elsivárosodáshoz vezet.
Hiányzik a gregorián csendje, a vecsernyék és ünnepi misék tömjénillatú csendje, az áldozás utáni csendet is kitöltjük, és beszélünk-beszélünk, mint a megszállottak. […]
Nincs gesztusainkban csend, nincs a tekintetünkben csend, nincs a járásunkban csend, mert nem szállunk le szívünk mélyére. Márpedig enélkül minden isteni érintést csak bőrünk felületén fogunk érezni.

60. oldal, Vadállatokkal volt - A Lélek hatására egész személyiségünk bensőségesül (Márton Áron, 1994)

Barsi Balázs: A megkísértés misztériuma Elmélkedések a Mk 1,12-13-ról

Kapcsolódó szócikkek: II. Vatikáni Zsinat · Klaus Gamber
2 hozzászólás
Biedermann_Izabella>!

1967-ben, a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápa javasolta, hogy egyháztanítóvá, a teológia doktorává avassák; ő volt az első nő, akivel ezt megtették.

213. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1967 · II. Vatikáni Zsinat · VI. Pál pápa
5 hozzászólás
Lunemorte P>!

Ahogy Schillebeeckx később fogalmazott: „Kétértelmű kifejezéseket alkalmaztunk a zsinaton, és tudtuk, hogy később mit fogunk azokból levonni.”

10. oldal, Tudós-Takács János: Marcel Lefebvre és a teológia neo-modernista válsága (Gede Testvérek 2003)

Kapcsolódó szócikkek: II. Vatikáni Zsinat
>!

Viszont ha teológiai kérdésekben nem is, abban bizonyosan igaza volt Chardinnek, hogy az ’50-es évekre az új vallás híveinek már számos stratégiai pozíciót sikerült elfoglalniuk az Egyház szervezetében. A katolikus lexikon Humani Generisről szóló szócikke ugyanis így fejeződik be:

”A II. Vatikáni Zsinat idején a pápák rehabilitálták őket [mármint az „új teológia” azon képviselőit, akiknek tanítását az enciklika elítélte], sőt Lubac, Congar, Danièlou és Balthasar később bíboros lett. Elmondható, hogy a zsinat 2. ülésszakától kezdve az új teológia „áttört” és beépült a zsinati dokumentumokba."

Az utolsó mondatot szeretnénk még egyszer az Olvasó figyelmébe ajánlani: az „új teológia” [melynek tévedéseiről XII. Piusz pápa a Humani Generis enciklikában leírta: azzal fenyegetnek, hogy aláássák a katolikus tanítás alapjait, és ami lényegében nem különbözik a modernizmustól, amit X. Piusz pápa jelen enciklikájában elítélt] a II. Vatikáni Zsinaton áttört, és beépült a zsinati dokumentumokba.

89-90. oldalak, Kiadói utószó: a modernizmus utóéletéről (1907 – 2016)

Kapcsolódó szócikkek: II. Vatikáni Zsinat · XII. Pius pápa
>!

    Ezek az összefüggések a templomépítészetben és az újkor liturgikus gyakorlatában nyilván elhomályosultak vagy akár teljesen feledésbe merültek. Csak ezzel magyarázható, hogy a pap és a nép közös irányban való imádkozása a "fal felé történő celebrálás vagy a "népnek hátat fordítás címkéjét kapták és ezzel mindenesetre abszurdnak és teljesen elfogadhatatlannak kellett látszaniuk. Csak ezzel magyarázható, hogy a lakoma – méghozzá újkori képeken elképzelve – vált a keresztények liturgikus ünnepének normatív gondolatává. A valóságban ezáltal olyan klerikalizálódás jött létre, ami azelőtt sohasem létezett. Most a pap – az elöljáró, ahogyan ma inkább nevezik – az egésznek a tulajdonképpeni vonatkoztatási pontjává válik. Minden őreá vonatkozik. Őt kell látni, az ő cselekvésében kell részt venni, neki kell válaszolni, az ő kreativitása hordozza az egészet. Magától értetődő dolog, hogy megpróbálják ennek a csak most kialakult szerepnek a csökkentését, azáltal, hogy különböző feladatokat adnak a híveknek, és a „kreatív” alakítást olyan előkészítő csoportokra bízzák, amelyek mindenekelőtt „saját maguk kívánnak megnyilvánulni, és ezt is várják tőlük”. Egyre kevésbé áll Isten a látótérben, és egyre fontosabbá válik mindaz, amit azok az emberek végeznek, akik itt találkoznak, és egyre kevésbé kívánják magukat egy „előzetesen megadott sémának” alávetni. A papnak a néphez való fordulása így a közösséget egy önmagában zárt körré alakítja. A közösség – alakjánál fogva – többé nem nyitott előre és fölfelé, hanem saját magába zárul. A közös kelet felé fordulás nem „fal felé történő celebrálás”, nem azt jelentette, hogy a pap „a népnek a hátát mutatja”: egyáltalán nem tartották ezt ennyire fontosnak. Amint a zsinagógában közösen pillantottak Jeruzsálem felé, itt közösen az „Úrra tekintenek”. Itt – mint azt J. A. Jungmann, a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója atyáinak egyike kifejezte – sokkal inkább annak a papnak és népnek közös irányultságáról van szó, akik tudatában vannak annak, hogy a menetben közösen haladnak az Úr felé. Nem köröket alakítanak, nem egymást szemlélik, hanem az Oriens felé felkerekedett Isten népeként a hozzánk közeledő, eljövendő Krisztus felé vándorolnak.

90-91. oldal, Az oltár és az imádság iránya a liturgiában

Kapcsolódó szócikkek: II. Vatikáni Zsinat
Szelén>!

Az egyház kritikusai tévesen úgy gondolják, hogy az egyház nem támogatja az orvostudomány azon kutatásait, amelyekkel a meddőségtől szenvedő pároknak kíván segíteni, valójában azonban nem ez az oka a mesterséges megtermékenyítés elutasításának. A Katekizmus – a II. Vatikáni Zsinatot idézve – kijelenti, hogy „a házasság legfőbb ajándéka a gyermek” (1652). A gyermekeknek joguk van az anyjukhoz és az apjukhoz, akik oltalmazzák és feltétel nélkül szeretik őket. A mesterséges megtermékenyítés még akkor is etikátlan, ha az egymást szerető férj és feleség saját gyermekhez kíván jutni általa, mivel megszünteti azt a kapcsolatot, amely a szülők természetes házastársi érintkezése és a gyermek között áll fenn. Ez a legfontosabb oka annak, miért tiltotta az egyház mindig is a mesterséges megtermékenyítést.

35-36. oldal

Stacy A. Trasancos: Bioetika 20 kérdés – 20 válasz

Kapcsolódó szócikkek: 1652 · II. Vatikáni Zsinat
Morpheus>!

[…] egy közösség az értékeit és a céljait szem előtt tartva, azokkal összhangban fogja használni a tudományt és a tudósokat, tudományos intézményeit pedig megpróbálja hozzáigazítani ezekhez a célokhoz. Az az ellenvetés, hogy a tudomány önmagát korrigálja, s ezért felesleges beleavatkozni ügyeibe, megfeledkezik először is arról, hogy minden vállalkozás képes az önkorrekcióra (ld. mi történt a katolikus egyházzal a II. Vatikáni zsinat után), másfelől pedig nem veszi észre, hogy egy demokráciában a humánusabb életforma megvalósítását óhajtó egész önkorrekciója erősebbnek bizonyul a kevésbé átfogó célokat maga elé tűző részek önkorrekciójánál – hacsak nem válnak átmenetileg függetlenné a részek. Amiért is egy demokráciában a helyi lakosság nem csak hogy a számára leginkább kívánatosnak tetsző formában fogja használni, hanem úgy is kell használnia a tudományt. Az a másik ellenvetés, hogy a polgárok nem rendelkeznek a tudományos ügyek megítéléséhez szükséges szakértelemmel, nem számol azzal a körülménnyel, hogy sokszor a különböző tudományterületek határmezsgyéin merülnek föl fontos problémák, így az adott területek tudósai maguk is híján vannak a helyzet megkívánta szakértelemnek. Ráadásul vitás esetekben a szakértők egyik csoportja az egyik oldalra áll, a másik csoportja a másikra, egy harmadik csoport pedig valahol a két oldal között foglal állást. Egyébiránt a publikum kompetenciájának jó szolgálatot tehet egy olyan képzés, amely ahelyett, hogy úgy tenne, mintha a szakértők csalhatatlanok volnának, kimondja, hogy nincs tévedhetetlen szakértelem.

559. oldal

loci93 I>!

A Populorum progressio és a II. Vatikáni Zsinat közötti kapcsolat azonban nem jelent törést VI. Pál és a korábbi pápák társadalmi tanító tevékenysége között, tekintve, hogy a Zsinat az Egyház életének kontinuitása irányában mélyítette el e tanítói tevékenységet. Ilyenképpen az Egyház társadalmi tanításának azok az elvont felosztásai, amelyek e pápai tanításra külsődleges kategóriákat alkalmaznak, nem járulnak hozzá a tisztánlátáshoz. Nem létezik ugyanis a társadalmi tanításban két eltérő típus, a zsinat előtti és a zsinat utáni; egységes és koherens ez a tanítás, és egyúttal mindig új.

16. oldal, 12. (Szent István Társulat 2009)

XVI. Benedek pápa: Caritas in veritate XVI. Benedek pápa Szeretet az igazságban kezdetű enciklikája

Kapcsolódó szócikkek: egyház · II. Vatikáni Zsinat · tanítás · VI. Pál pápa
loci93 I>!

Az ilyenfajta közösséggel alapjában ellenkezik a többnejűség. Ez ugyanis közvetlenül elutasítja Isten tervét, amint az a kezdet kezdetén megnyilvánult, mert ellenkezik a férfi és a nő egyenlő személyi méltóságával, akik a házasságban fenntartás nélküli – azaz egyetlen és kizárólagos – szeretettel adják magukat egymásnak. A II. Vatikáni Zsinat szerint: „A házasság egysége, melyet az Úr megerősített, teljes bizonyossággal kitűnik abból is, hogy a férfi és a nő személyes méltósága egyenlő; ezt az egyenlőséget a kölcsönös és teljes szeretetben kell elismerniük.”

39-40. oldal (Szent István Társulat, 1982)

II. János Pál: Familiaris consortio – A családi közösség II. János Pál pápa apostoli buzdítása a keresztény család feladatairól a mai világban

Kapcsolódó szócikkek: férfiak · házasság · II. Vatikáni Zsinat · Isten terve · nők