hűség fogalom
Idézetek
– A hűség nem erény – mondta Adél. – Nem erkölcsi kategória. Csak azért ragaszkodni a fennálló helyzethez, mert már jó ideje fennáll, azt jelenti, hogy értéket tulajdonítunk a puszta időtartamnak. Hogy lehetne abszolút értéknek tekinteni valamit, amiről azt sem tudjuk, micsoda? Hiszen semmit sem tudunk az időről. Úgy teszünk, mintha köze lenne a Föld mozgásához, mintha a bolygók folyton ismétlődő pályája határt szabhatna neki. Nem, a hűség legtöbbször fásultság, nehézkesség, eltúlzott alkalmazkodóképesség. Vagy kapaszkodás egy illúzióba.
31. oldal (Noran, 2006)
A hűség ritka erény manapság.
24. oldal, Hercule Poirot karácsonya
Városokat emelünk, tetőket tartunk csupán a hűség erejével. Nem a hitével. A hűségével.
56. oldal Egy hét vidéken
Ursula K. Le Guin: Valós és valótlan I. 74% Valahol a Földön
Hűség?
Ez a szó nagyon sürget, mert megpendítette benne a könyv záró motívumát. Hűséggel akartam befejezni, de lenne még mondanivalóm. Mit tenne ilyenkor egy valódi író? Ahhoz, hogy az eszterlánc meg ne szakadjon, kitérőt nem alkalmazna, mert tudja, hogy most kapcsolhatja össze az egymásba illeszkedő láncszemeket. Vagy lazítana még egy kitérőre, és megpróbálná majd akkor körmönfont eszközökkel visszacsempészni a hűséget, hogy feltehesse a záróakkordot? Habozok. Ez pedig álság tőlem, mert nem vagyok író, és nem is szántam semmi konstrukciót ennek az asszonyokról szóló emlékkönyvnek, és ha véletlenül kialakult a folyamatosság, akkor nem én építettem, hanem önmagát rakta össze belső törvényszerűségeinek megfelelően. Egyvalami bizonyos, hogy nem volt véletlen: asszonyokról akartam írni. Azokról, akiknek testi és szellemi létem köszönhetem, mert ezt volt szándékomban megmutatni a Psyché-ben is és mindig mindenben, ahol csak a nő fontosságát hangsúlyozhatom. És kötelezett a hála, hogy meg is nevezzem őket. Nem véletlen, hogy velük szemben nem éreztem kötelezőnek a tartózkodást, amely abban a pillanatban megbénította tollamat, amint színházon kívül személyes magamról akartam írni. Mert sok-sok személyes önmagunkból állunk, és ebben hatalmas részt kér a hivatás, de milyen suta és esetlen lesz egyszerre a nem hivatott toll, ha a lányomról beszélek, akit gyengéden szeretek, akinek jövőjét izgatottan figyelem, akit sokszor még ma is megpofoznék, akit millió szállal fűznék magamhoz, pedig tudom, hogy most már csak azzal használok neki, ha saját életét élheti, nélküle, időnkénti találkozásokra hagyatkozva.
Bizonyos, hogy anyámról se tudtam volna írni, ha élne, de bár egyetlen sort se kellet volna írnom róla, és élne még, és nem feküdne görcsbe szorult kézzel az oldalán egy fantasztikus városban, amelynek nincs helye a szívemben.
Az íróasztalomon ott mosolyog fiatalkori képe, hattyúnyakán egy paradicsomian boldog Éva-fej. És mellette virág. Mert imádta a virágokat, amelyek kidolgozott keze nyomán új és új szárba szökkentek. Rám maradt fikuszát most ültettem át. Az erkély félárnyékos zugában ómamám kedvenc virága, a fukszia most éppen tizenhat* lila-vörös virágot hoz. Ómamám, a kicsi zsarnok, a tinnyei árnyas temetőben fekszik. És a többiek?
279-280. oldal