Honorous Jorg Ancrath herceg személy

– Nagyon messzire vetődtem hazulról – mondtam, és egyszeriben nyomorultan éreztem magam, fojtogatott a honvágy.
– Én is.
– Vöröshatár ezerötszáz kilométerre van innen északra.
– A Renar-felföld még messzebb van.
Ez valami okból, amit csak a részegek tudnak értékelni, feldühített.
– Sok viszontagságot éltem át.
– Nehéz napok járnak.
– De nemcsak ma. – Újra ittam. – Tudod, én herceg vagyok. – Hogy ez miért váltana ki együttérzést, azt magam sem tudtam.
– Líba tömve van hercegekkel. Én is hercegnek születtem.
– Persze király sohase leszek… – mondtam a magamét.
– Hm – mondta az idegen. – Az én öröklésem is bizonytalan.
– Apám… – Valahogy kiestem a ritmusból. – Sohasem szeretett. Hideg ember.
– Az enyémnek is ez a híre. Viszályunk eléggé… éles volt.

– Gyerek voltam még… Láttam, ahogy megteszi… mindkettőjüket megölte. Anyámat és a… – Elcsuklott a hangom.
– Testvér?
Bólintottam, és ittam egyet.
– Én is tanúja voltam, ahogy megölik az anyámat és az öcsémet – mondta ő. – Én is fiatal voltam.
Nem tudtam, gúnyolódik-e velem, hogy minden kijelentésemre rálicitál.
– Még most is megvan a sebhelyem arról a napról! – Felhúztam az ingemet, és mutattam a halvány csíkot, ahol Edris Dean kardja átdöfte a mellemet.
– Nekem is. – Felgyűrte az ingujját, és odatartotta a karját a holdfénybe: számtalan ezüstös forradás keresztezte egymást a bőrén.
– Atyaisten!
– Ez nem a gyilkos műve. – Az idegen visszabújt az árnyékba. – Hanem a horgos tüskebokoré. Az is épp elég volt.
Megrándult az arcom. A tüskebokor ronda valami. Úgy nézett ki, új barátom fejjel előre vetette bele magát. Megemeltem a poharam.
– Igyunk és feledjünk!
– Arra nekem jobb módszerem van. – Kinyitotta a bal kezét, és egy rézdobozt mutatott, a holdfény megcsillant a fedelét körbefutó tövismintán. Lehet, hogy volt jobb módszere az alkoholnál, de azért alaposan meghúzta a korsóját.
Néztem a ládikót, ismerős volta lenyűgözött – de akár ismerős, akár nem, eszembe se jutott hozzáérni. Valami nagyon rossz lehetett benne.