hó tárgy
1 hozzászólásIdézetek
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Svéd rokokó
(1770 körül)
A szán ott áll a ház előtt.
Egyszerre száll a szánra fel
Ulla kisasszony balfelől
s jobbkézről Carl Michael.
A fehér póniló szalad.
Ropog a hó a ló alatt
s a Mälar rianó jege
durran, mint a pezsgőspalack.
A gavallér a hölgyre néz
és azt gondolja: Ulla ez.
Ma Rosé d’Anjou rózsaszín,
holnap habcsókszín hulla lesz.
A hölgy a gavallérra néz:
ez Bellmann, aki verset ír.
A csillár holnap rászakad,
de poétát nem fed be sír.
Egy menüett a füttyduett.
A fogadó a parton áll.
És fateteje oly hegyes,
hogy hercegeknek imponál.
Lelépnek. Bellmann abrakos
tarisznyát köt a ló elé:
az nem zabál, s alattomos
pillantást vet a nő felé.
A füst benn késsel vágható,
akár a bab s a sonkaszag.
A hölgy, miként ez várható,
a lépcsőn rögtön felszalad.
A gazda Bellmannra köszönt
egy pohár aqua vitae-vel
és megkéri a társaság
nevében: még ne menne fel.
De ezek itt Voltaire-bolond
racionális cimborák,
kikre egy költő-lepke nem
pazarolhatja hímporát.
A pulton át egy flaska bort
kap fel – provenszi költemény –
s egy tál ánizsos süteményt,
mely így jó csak, ha kőkemény.
A manzárd szoba illatos
és be van fűtve módfelett.
A rézkarcon Gusztáv Adolf
lovagol a komód felett.
Ulla az ágyon várja őt,
ahogy mamája szülte meg
huszonkettedfél év előtt,
habár így jóval tüzesebb.
Fektében hosszú combjait
magasra húzza; de mivel
rokokó dáma s szégyenlős:
arcát kezével fedi el.
Bellmann a tálat leteszi.
A szőke, karcsú nőre néz
és ott kezdi csókolni, hol
leggöndörebb a szőkeség.
És azt gondolja: Istenem!
mint tüskedisznó, drótkefe.
S ez kell neki! Ki ültetett
íly rút perverziót bele?
Míg Ulla: ezt a primitív
csiklandozást nem élvezem.
De eltűröm a versekért,
hol majd örökre él nevem.
Most Bellmann az ablakhoz lép,
hogy behúzza a zsalukat.
A napfény száz forgácsot szór
a hóra, mint a gyalupad.
A póni áll a kapunál.
Felnéz. Nem eszik abrakot.
S mert nincs nadrágja, láthatón
és nagy mértékben izgatott.
Egy pillanat: – s találkozik
a költő meg a ló szeme.
„No nézd a féltékeny dögöt!
Hogy ott enné meg a fene!”
Fenn becsukódnak a zsaluk.
De lenn, a fogadó alatt
a póniló nyüszít, kirúg,
prüszköl, tarisznyájába kap.
Mint aranyeső, száll a zab.
(Stockholm, 1962)
414-416. oldal
Belehajt a hóesésbe, ami hamarosan kellemesen sűrűvé válik, feltámad a szél, és a csapadékhoz hófúvás is társul, az egész világ, a levegő, a föld, az ég kifehéredik – mintha az angyalok gondolatainak mélyére hajtott volna be.
1456 novemberének vége felé járunk. A hó konok, kérlelhetetlen állhatatossággal hullott Párizsra – időnként egy-egy szélroham felkapta a havat, és száguldó örvénybe kavarta, időnként minden elcsendesedett, és a pihék egymás után hullottak alá a fekete éjszakai légben, némán, örvénylőn, véget nem érően. A nedves szemöldökük alól fel-felkémlelő szegények nem is értették, honnan érkezik ez a sok fehérség. François Villon mester aznap délután, a taverna ablaka mellett ülve egy másik magyarázattal állt elő: nem lehetséges, hogy csupán a pogány Jupiter libát kopaszt az Olimposzon? Vagy talán a szentséges angyalok vedlenek? Persze én csak egy szegény bölcselő vagyok, merengett magában – és minthogy a kérdés némiképp az istenséget érintette, nem merészelt további következtetést levonni belőle.
Éjjeli szállás – François Villon története c. elbeszélés első mondatai (93. o.)
Hiánydramaturgia
Az ablakunkból látszik egy emlékmű.
Csak az látszik – minden mást kitakar.
Ormótlan kőszobor, jelzésértekű.
Tegnap elfedte a hózivatar.
Hajnalban épp a házunk előtt forgott
a vihar magja, mint egy turbina.
Eltüntette az egész utcafrontot:
Brecht-féle hiánydramaturgia.
Reggelre fehér gyász terült a parkra.
A hó óvatos pelyhekben szitált.
Az emlékmű ott feküdt letakarva,
mint műtőben a frissen exitált.
És akkor az a hűvös rettegés
– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.
48. oldal
Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely…
Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégezetlen maradt a dal.
Néha eszembe jut. Megpróbálom folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.
Dal, 65. oldal
Nézte, ahogy a tél kényelmesen rátelepedik a városra. Szerette ennek az évszaknak a csöndjét, bár nem kedvelte az önelégültségét. Mire megérkezik a hó, az ősz már elvégezte a munkát, elrendezte a leveleket, eltakarította a nyarat az emberek emlékeiből. A télnek annyi a dolga, hogy betoppan a hóval és a mínuszokkal, bezsebeli a dicséreteket, mint az a férfi, aki húsz percig állt a grillsütőnél, de még életében nem terített meg egy asztalt.
54. fejezet (Animus, 2020)
VI.
Azért születünk, hogy a Föld
velünk töpörödjön össze,
vagy, hogy ez az arany göröngy
velünk fényesedjen örökre?
Kísért még ezer baj, lehet
bűn, romlás kerít be minket,
de a növény, a gép szeret,
szépségre és fényre ihlet.
Díszmozik csicsás termében
künn, ha hóvihar viháncoz,
hány s hány elalszik ültében,
odadőlve szomszédjához.
Napok, éjek futnak velünk,
s mi futunk a holnap elébe,
gyönyörű gyönyörűt lelünk,
s leszünk új kínok cselédje.
Zuhog a hó. Milyen ferdén.
Hajadra ezüst színt mázol.
Havas hajad is szeretném
elszeretni a múlástól.
157-158. oldal (Dalok)
Csak én vagyok alacsonyrendű
Tegnap eltűnt a szomszéd házsarok
Az egész világ tántorog
S mint éhenhaló lassan eldűl
Íme hát itt van a haza
A fajtiszta lovagi nemzet
A hármashalom A nem nem soha
Koncolnak ölnek kivégeznek
Új szállítmány friss tetemek
Egyik a másika felett
Átfordul hősi haskelep
Utolsó rémes tornaóra
Az egek is velük forognak
Emlékük húsuk is lerothad
Vér és hó zöld arcú halottak
Itt heversz hazám trikolórja
55. oldal