hó tárgy
Idézetek
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
Svéd rokokó
(1770 körül)
A szán ott áll a ház előtt.
Egyszerre száll a szánra fel
Ulla kisasszony balfelől
s jobbkézről Carl Michael.
A fehér póniló szalad.
Ropog a hó a ló alatt
s a Mälar rianó jege
durran, mint a pezsgőspalack.
A gavallér a hölgyre néz
és azt gondolja: Ulla ez.
Ma Rosé d’Anjou rózsaszín,
holnap habcsókszín hulla lesz.
A hölgy a gavallérra néz:
ez Bellmann, aki verset ír.
A csillár holnap rászakad,
de poétát nem fed be sír.
Egy menüett a füttyduett.
A fogadó a parton áll.
És fateteje oly hegyes,
hogy hercegeknek imponál.
Lelépnek. Bellmann abrakos
tarisznyát köt a ló elé:
az nem zabál, s alattomos
pillantást vet a nő felé.
A füst benn késsel vágható,
akár a bab s a sonkaszag.
A hölgy, miként ez várható,
a lépcsőn rögtön felszalad.
A gazda Bellmannra köszönt
egy pohár aqua vitae-vel
és megkéri a társaság
nevében: még ne menne fel.
De ezek itt Voltaire-bolond
racionális cimborák,
kikre egy költő-lepke nem
pazarolhatja hímporát.
A pulton át egy flaska bort
kap fel – provenszi költemény –
s egy tál ánizsos süteményt,
mely így jó csak, ha kőkemény.
A manzárd szoba illatos
és be van fűtve módfelett.
A rézkarcon Gusztáv Adolf
lovagol a komód felett.
Ulla az ágyon várja őt,
ahogy mamája szülte meg
huszonkettedfél év előtt,
habár így jóval tüzesebb.
Fektében hosszú combjait
magasra húzza; de mivel
rokokó dáma s szégyenlős:
arcát kezével fedi el.
Bellmann a tálat leteszi.
A szőke, karcsú nőre néz
és ott kezdi csókolni, hol
leggöndörebb a szőkeség.
És azt gondolja: Istenem!
mint tüskedisznó, drótkefe.
S ez kell neki! Ki ültetett
íly rút perverziót bele?
Míg Ulla: ezt a primitív
csiklandozást nem élvezem.
De eltűröm a versekért,
hol majd örökre él nevem.
Most Bellmann az ablakhoz lép,
hogy behúzza a zsalukat.
A napfény száz forgácsot szór
a hóra, mint a gyalupad.
A póni áll a kapunál.
Felnéz. Nem eszik abrakot.
S mert nincs nadrágja, láthatón
és nagy mértékben izgatott.
Egy pillanat: – s találkozik
a költő meg a ló szeme.
„No nézd a féltékeny dögöt!
Hogy ott enné meg a fene!”
Fenn becsukódnak a zsaluk.
De lenn, a fogadó alatt
a póniló nyüszít, kirúg,
prüszköl, tarisznyájába kap.
Mint aranyeső, száll a zab.
(Stockholm, 1962)
414-416. oldal
Belehajt a hóesésbe, ami hamarosan kellemesen sűrűvé válik, feltámad a szél, és a csapadékhoz hófúvás is társul, az egész világ, a levegő, a föld, az ég kifehéredik – mintha az angyalok gondolatainak mélyére hajtott volna be.
1456 novemberének vége felé járunk. A hó konok, kérlelhetetlen állhatatossággal hullott Párizsra – időnként egy-egy szélroham felkapta a havat, és száguldó örvénybe kavarta, időnként minden elcsendesedett, és a pihék egymás után hullottak alá a fekete éjszakai légben, némán, örvénylőn, véget nem érően. A nedves szemöldökük alól fel-felkémlelő szegények nem is értették, honnan érkezik ez a sok fehérség. François Villon mester aznap délután, a taverna ablaka mellett ülve egy másik magyarázattal állt elő: nem lehetséges, hogy csupán a pogány Jupiter libát kopaszt az Olimposzon? Vagy talán a szentséges angyalok vedlenek? Persze én csak egy szegény bölcselő vagyok, merengett magában – és minthogy a kérdés némiképp az istenséget érintette, nem merészelt további következtetést levonni belőle.
Éjjeli szállás – François Villon története c. elbeszélés első mondatai (93. o.)
Hiánydramaturgia
Az ablakunkból látszik egy emlékmű.
Csak az látszik – minden mást kitakar.
Ormótlan kőszobor, jelzésértekű.
Tegnap elfedte a hózivatar.
Hajnalban épp a házunk előtt forgott
a vihar magja, mint egy turbina.
Eltüntette az egész utcafrontot:
Brecht-féle hiánydramaturgia.
Reggelre fehér gyász terült a parkra.
A hó óvatos pelyhekben szitált.
Az emlékmű ott feküdt letakarva,
mint műtőben a frissen exitált.
És akkor az a hűvös rettegés
– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.
48. oldal
Lassú pelyhekben hullik a hó
Csilingelve fut az orosz szánkó.
Szállj, szállj, kicsi hópehely…
Öt gyors roppanás hallatszott. Vége lett Janásznak, bevégezetlen maradt a dal.
Néha eszembe jut. Megpróbálom folytatni. Töröm a fejem, rímet keresek a hópehelyre. De hiába. Mindnyájan tudunk valamit, és azt senki se képes utánunk csinálni. Ez így van.
Dal, 65. oldal
Nézte, ahogy a tél kényelmesen rátelepedik a városra. Szerette ennek az évszaknak a csöndjét, bár nem kedvelte az önelégültségét. Mire megérkezik a hó, az ősz már elvégezte a munkát, elrendezte a leveleket, eltakarította a nyarat az emberek emlékeiből. A télnek annyi a dolga, hogy betoppan a hóval és a mínuszokkal, bezsebeli a dicséreteket, mint az a férfi, aki húsz percig állt a grillsütőnél, de még életében nem terített meg egy asztalt.
54. fejezet (Animus, 2020)
VI.
Azért születünk, hogy a Föld
velünk töpörödjön össze,
vagy, hogy ez az arany göröngy
velünk fényesedjen örökre?
Kísért még ezer baj, lehet
bűn, romlás kerít be minket,
de a növény, a gép szeret,
szépségre és fényre ihlet.
Díszmozik csicsás termében
künn, ha hóvihar viháncoz,
hány s hány elalszik ültében,
odadőlve szomszédjához.
Napok, éjek futnak velünk,
s mi futunk a holnap elébe,
gyönyörű gyönyörűt lelünk,
s leszünk új kínok cselédje.
Zuhog a hó. Milyen ferdén.
Hajadra ezüst színt mázol.
Havas hajad is szeretném
elszeretni a múlástól.
157-158. oldal (Dalok)
Csak én vagyok alacsonyrendű
Tegnap eltűnt a szomszéd házsarok
Az egész világ tántorog
S mint éhenhaló lassan eldűl
Íme hát itt van a haza
A fajtiszta lovagi nemzet
A hármashalom A nem nem soha
Koncolnak ölnek kivégeznek
Új szállítmány friss tetemek
Egyik a másika felett
Átfordul hősi haskelep
Utolsó rémes tornaóra
Az egek is velük forognak
Emlékük húsuk is lerothad
Vér és hó zöld arcú halottak
Itt heversz hazám trikolórja
55. oldal
Timár György: Este a hegyen Válogatott és új versek