hermelin állat

Szentjánosbogarak hunyorogtak a szilfák levelei, a páfrányok, a mogyoróbokrok közt, pislákoltak, akár egy különös, távoli város fényei. A tavacskát tápláló patakban vidra pancsolt. Hermelincsalád igyekezett kacskaringós úton a vízhez. Egy mezei egér talált egy lehullott mogyorót, s éles, folyton növő első fogával elkezdte rágcsálni a kemény héját, nem mert megéhezett, hanem mert elvarázsolt herceg volt, aki csak akkor nyeri vissza alakját, ha elrágcsálja a Bölcsesség Mogyoróját. Csakhogy izgalmában elővigyázatlan lett, s már csak akkor figyelt fel a hatalmas, szürke bagolyra, amikor annak árnya kitakarta a holdfényt, ám akkor már késő volt, a bagoly éles karmába kapta az egeret és felrepült az éjbe.

Három

A macska kényesen lépegetett a gyalogúton, megrázta a harmattól megnedvesedett lábát, és néha eltűnt, de ez a rókát nem nyugtalanította. Nyau azt hiszi, hogy van még béka, és itt-ott lecsúszik a víz mellé, holott ilyenkor a békák már dermedten alusznak az iszapban.
A macska szürke volt, de az oldalán fehér foltot viselt, ami a gyengeség jele. Vadon élő állat nálunk ritkán fehér, legfeljebb télre fehéredik ki, mint a hermelin, mert a fehér szín nagy áruló. A hermelin bundája nyáron barna, mint a lehullott lomb, de mire leesik a hó, a bunda kifehéredik, s a hermelin fehér bundácskája a fehér hóban nem látható. A héja a fehér galambot vágja ki először a galambcsapatból, és a fehér veréb soha nem hosszú életű, mert őt veszi észre először a karvaly.

    A hermelin – a „fehér” menyét – a tisztaságot és a szűziességet jelképezte. A szimbólum azon alapult, hogy ha a hermelint sárral vagy piszokkal veszik körül, inkább hagyja, hogy megfogják, mintsem hogy a sáron keresztülgázolva elmeneküljön.

137. oldal, A középkor nagy csodái (Reader's Digest, 1998)

– Egyszer sem hallottunk fürjet. Pedig szerettem volna, ha te is megismered a hangját. Azt mondja, hogy pitypalatty. De már alig van fürj, még ürge sincs. És alig van már uhu, császármadár, haris, sólyom, menyét, hermelin, és ha így megy tovább, nemsokára elefánt se lesz, orrszarvú se…

84. oldal

Is it a stoat who's making a stink?
Or a pig who's washing his pants in the sink?

Háromszáz év múltán is olyan keserves volt a nyenyecek élete, mint 1514-ben, Vaszlij Ivanovics herceg idején, aki először vonta az obdorszki földet a maga fennhatósága alá. Sehol másutt az Orosz Birodalomban nem folyt a nemzeti elnyomás olyan féktelen módszerekkel, olyan nyílt cinizmussal, mint Oroszország északi határvidékein.
„Ő, aki elejti a drága prémet adó cobolyt és ezüstrókát, hódot és hermelint, nem tud megmelegedni, fagyoskodik a tundrán, dermedezik a hidegtől az erdőben; ő, aki a hatalmas tokhalakat, nyelmalazacokat, csukákat, nemes lazacokat, menyhalakat, kecsegéket kifogja, gyakran éhezni kényszerül, és a kutyáit eszi meg. Mi lehet ennél megdöbbentőbb? Pedig így van…”
Ezeket a szavakat N.M. Jadrincev, Szibéria egyik kutatója írta le a múlt század végén.

278. oldal

– Huhú, mi az? – kérdezte a medve. – Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó?
     Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császármadár, a fácán… minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékában, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén.

25. oldal (Osiris, 2002), Sírós Frukk

A történelmi arcképeket a mi korunkban nem a hivatalos udvari festők, hanem a fotóriporterek készítik. Ők ólálkodnak érzékeny masinájukkal a történelem nyomában, megörökítik az elsőrendű szereplők önfeledt arckifejezéseit, rögzítik mozdulataikat. A kép, amely egy történelmi alakról így kialakul a kortársak, s később feltehetően az utókor eszméletében, nem mindig eszményi. Napóleonnak, mint sok elődjének és néhány utódjának a történelmi időben, még módja van hermelinnel a vállán, babérkoszorúval homlokán állani a művész elé, aki személyét megörökítette. Az államférfi ma nemritkán gyűrött ruházatban, izzadt homlokát törölgetve vonul be a világ sorsának intézőit testi habitusukban megörökítő arcképcsarnokba. S ahogy a történelmi portéfestő szerepét átvette napjainkban a fotóriporter, úgy vállalta el Clio szerepét a mindennapok történetírója, az újságíró.

352-3. oldal (I.)