!

Henry O'Realy személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 3. – Egyedül
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

>!
narancs_citrom

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

    Duplaangol elején Mr. O'Realy megkért minket, hogy válasszunk egy társat, majd üljünk szét kettesével, hogy megoldjuk a feladatokat. Angolórán szabadon választható társ? Öten kiáltották be, hogy „Cortez”. Ricsi, Dave, Virág, Zsolti és Macu.
     – Reni – mondta mosolyogva, mire a többiek felhorkantak.
     – Ez csalás – rázta a fejét Zsolti szomorúan, miközben feltápászkodtam a helyemről, és átmentem a nyelvi előadó utolsó padsorába, hogy beüljek Cortez mellé.
     – Sajnálom, erősen protekciós vagyok – vigyorogtam.
     – Ja, ha én járnék Cortezzel, most engem választott volna. Muhahaha – röhögött fel Zsolti.
     – Ha te járnál vele, az lenne a legkevesebb gond, hogy együtt angoloztok – dobta meg Ricsi röhögve egy összegyűrt alufólia labdával.
     – Zsolti, utoljára szólok, ülj ide mellém! – utasította Kinga.
     – Na, ki a másik protekciós? – mosolyogtam Zsoltira.

193. oldal, Február 25., péntek (Ciceró, 2012)

>!
latinta SP

    A tanórák jól teltek, továbbmentünk az anyaggal, emelt francián Durand diktált, duplamatekon Gazdag koordináta-rendszerekkel bombázott minket, angolon pedig Mr. O'Realy fordíttatott egy hosszú párbeszédet (Cortez segített kicsit). Csengetéskor Virággal lementünk a büfébe, majd egy kókuszkockával, pizzás táskával és két forrócsokival kivonultunk az udvarra, hogy a fájdalmasan friss levegőn töltsük az ebédszünetet. Felültem a pad támlájára, felhúztam a kapucnim a fejemre, és kesztyűs kezemmel fellapoztam a Hosszú jegyesség végét. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy Cortez nincs mellettem, gondoltam, később csatlakozik, úgyhogy nyugodtan olvastam, miközben a sulirádióból a Foo Fighters Best of You című dala üvöltött.
    Arra kaptam fel a fejem, hogy mindenki füttyögni és tapsolni kezd, és körülöttem mindenki felfelé néz.

92. oldal, Január 26., szerda (Ciceró, 2012)

>!
PeTTusz

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Mit csinálsz? – kérdezte Virág, amikor észrevette, hogy az íróasztalom kulcsos fiókjából előszedek egy dobozt.
     – Elteszem a cetlit, amit Cortez adott angolon – legyintettem, és a tenyerembe gyűrt fecnit néztem. Cortez írta le nekem a válaszokat Mr. O'Realy kérdésére.
     – Hűű, a Cortez-doboz. Muti – huppant le mellém, otthagyva a netet.
    Na, igen, a Cortez-doboz. Igazából kilencedik óta mindent eltettem, ami hozzá köthető. Végül is az emlékeim vannak benne, róla. Jó, tény, hogy sok mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy tele van csokipapírral, rágósdobozzal, Valentin-karkötővel, Meki-számlával, fotókkal vagy éppen kinyomtatott msn-üzenetekkel. De azért én mégis elraktam ezeket, aztán nyáron, amikor szétuntam az agyam, egy cipősdobozt kidekoráltam matricákkal meg képekkel, beleszórtam mindent, és végül ez lett a híres „Cortez-doboz”.

194. oldal, Október 2., péntek (Ciceró, 2010)

>!
chibizso

Zsolti: 5/4 – utolsó szünetben megkísérelte leengedni az ablakon át a táskáját, hogy a tizenkettedikesek feltöltsék chipsszel és ropival. Odáig jól ment a dolog, hogy összekötött sálakkal elkezdték leengedni, de a földszinten lévő nyelvi előadó ablakából Mr. O’Realy kinézett, és így véget ért a kísérlet. ☺

337. oldal, November 26., csütörtök (Ciceró, 2010)

Kapcsolódó szócikkek: Henry O'Realy · Nagy Zsolt
5 hozzászólás
>!
colorstar

    Pillanatok alatt meglettek a csoportok, úgyhogy a legtöbben megállás nélkül beszélgettek, amikor Jacques feltette a kezét, és jelezte a tanárnak, hogy neki nem jutott csoport. Mr O'Realy a naplót fürkészve bólintott, és mondta, hogy akkor Zsák a két hiányzó csoportjába kerül. Azaz Arnolddal és Cortezzel fog kiselőadást készíteni.
     – Mon Dieu – kapott a fejéhez. Szegény.
     – Na. Akkor az a csoport a „Renáta rajongói klub” – vigyorgott Kinga erőltetetten.
     – Szörnyen vicces vagy. Már majdnem nevettem is – sziszegtem idegesen.

315-316. oldal, Április 16., péntek (Ciceró, 2011)

>!
Kata_x

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Az angol nyelvi előadóban vártuk a tanárt, és amikor belépett, Zsolti felkiáltott:
     – Mr. O'Realy! Hávárjúúú? Az egész osztály felröhögött, az angoltanár pedig zavartan megköszörülte a torkát, és válaszolt neki, úgy három mondatban, aminek a vége ráadásul egy kérdés lett.
     – Mit mondott? – forgolódott Virág.
     – Passz – húztam be a nyakam. A jelek szerint Zsolti sem tudta, mert csak annyit válaszolt, hogy „Yes”.
     – Yes? – ráncolta a szemöldökét a tanár.
     – No – változtatta meg a véleményét inkább Zsolti.
     – No? – kérdezte a tanár, most már teljesen összezavarodva.
     – Yes. No – rágta a szája szélét Zsolti. – Jó, mittom én. Akkor maybe – legyintett. Mr. O'Realy mosolyogva megrázta a fejét, mi pedig szakadtunk a nevetéstől.

139-140. oldal, Szeptember 23., péntek (Ciceró, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: angol nyelv · Bencze Virág (Emó) · Henry O'Realy · Nagy Zsolt
2 hozzászólás
Hirdetés
>!
Emőke_Simó

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

Angol: 5/2 – Mr. O'Realynek felmondtam a megtanult párbeszédet. Igazából amikor végeztem, megkérdezte, milyen nyelven beszéltem az imént. Angolul. Szerettem volna. Akcentus RuLZ.

395. oldal, November 17., csütörtök (Ciceró, 2012)

Kapcsolódó szócikkek: angol nyelv · Henry O'Realy · Rentai Renáta
>!
Destinee

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

3 hozzászólás
>!
Neito

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Majd következő órán lefelelsz, és akkor kihúzza az egyest.
     – Komolyan? – ujjongtam.
     – Aha.
     – Hogy? Miért? Hogy beszélted rá?
     – Megmagyaráztam neki, hogy te jó szót mondtál, csak ilyen a kiejtésed. Aztán kiröhögtünk. Bocs – ölelte át a vállam fél kézzel.
     – Hé! Nem ér kiröhögni, hogy közben ott állok és mosolygok, mert nem tudom, hogy miről van szó. Sőt. Egyáltalán nem ér kiröhögni – háborodtam fel, aztán átgondoltam a hallottakat. – Felelhetek újra?
     – Ja.
     – És kihúzza az egyest?
     – Igen.
     – Oké, röhögjetek csak ki – legyintettem. Szerintem megéri. ☺

117. oldal, Január 30., hétfő, 8/1. (Ciceró, 2013)

>!
avidreader

(…) és ha ez nem lenne elég, még Mr. O'Realy is feleltetett angolból. Mondjuk, készültem, de egy mondatnál elakadtam, és amíg makogtam, gyorsan körbepillantottam, hátha valaki segít. Nos, Virágnak fogalma sem volt a válaszról, a könyvében lapozgatott, de úgy tűnt, azt sem tudja, hol tartunk az anyaggal. Macu rém gyenge angolos, úgyhogy a vállát vonogatta. Gyorsan hátrafordultam, remélve, hogy a fiúk megszánnak. Ricsi egy filccel tetkót rajzolgatott a kezére, Dave a mobilján netezett, Zsolti pedig mozzarellasalátát (?) evett egy műanyag villával. Cortez karba tett kézzel hátradőlve ült, és engem nézett. Naná, hogy tudta a választ.
    – Segítesz? – kérdeztem rémülten, mire halványan elmosolyodott.
    – Nem is tudom – gondolkozott el, miközben a tollát kapcsolgatta ki-be.
    Elkerekedett szemmel néztem rá, képtelen voltam elhinni, hogy egy angolfelelet közben képes szórakozni velem.
    – Megéri az nekem? – tűnődött el.
    – Nekem mindenképp – vágtam rá dühösen.
    – Most mondjam meg a választ? – nézett a plafonra.
    – Cortez! – sziszegtem égővörös fejjel, aztán visszafordultam. Mr. O'Realy a naplót nézegette, és várta, hogy végre megszólaljak. Mondtam, hogy még átgondolnám, csak hogy biztos legyek benne, mire a tanár unottan bólintott.
    – Így sose fogsz megtanulni angolul – feszítette tovább a húrt Cortez, nekem meg kezdett elegem lenni.
    – Jó, hagyjuk – legyintettem mérgesen. Cortez elröhögte magát, aztán bevillant valami az agyamba, és dühből bekiabáltam a választ, ami hirtelen eszembe jutott. Mr. O'Realy riadtan felnézett, aztán közölte, hogy a válasz jó, azonban nyugodjak meg.
    Egy ötössel ültem le a helyemre, és hitetlenül fordultam hátra.
    – Nem hiszem el, hogy nem segítettél! – forgattam a szemem.
    – Tudtad a választ – mosolyodott el.
    – Jó, de mi van, ha nem jut eszembe mégse? Akkor nem segítesz?
    – Eszedbe jutott.
    – Igen, de mi van, ha nem… – forszíroztam tovább.
    – Ez a baj veled. A sok „mi van, ha” – nézett a szemembe, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.

127-128. oldal, Szeptember 20., hétfő (Ciceró, 2011)