!

Henriett személy

Szabó Magda: Katalin utca

Idézetek

>!
KingucK 

Henriett, aki járt a szigeten, tudta, hogy Blanka apósának szobra Blanka szemében Cicero, és Blanka most Elekes, és azt játssza, hogy otthon van, és javítja a dolgozatokat. Henriett el tudta olvasni azt is, mi áll kinn a kaktuszon, látta rajta valamennyiük nevét, a sajátját is, és látta a gyertyák számán, amelyeket Blanka a halotti oltárra rakott, hogy nemcsak nekik meg az őrnagynak, mindenkinek világított, akiket elhagyott, még Temesnének is.

Helyszínek

Kapcsolódó szócikkek: Blanka · Elekes · gyertya · Henriett · kaktusz · Marcus Tullius Cicero · őrnagy · Temesné
>!
KingucK

Nem sokkal ezután újra felidéződött benne az egykori színpad képe. Akkor esett fogságba Budapest ostromakor, és mikor elindult a foglyok menetével, Irénre gondolt, aki a menyasszonya volt, és akinek fogalma se lehetett róla, mi történik vele ebben a percben. Ám Irén, akire gondolt, nem önmaga volt, a vékony, komoly egyetemista lány, hanem egy fehér ruhás, csillogó öves jelenség, és ott viselte a fején a szent király koronáját. Az őr nem értette, mi jár az eszében, mert hirtelen megállt, és eltakarta az arcát a kezével, és csak állt, míg tovább nem lökték. Senki se tudta, hogy most önmagát is látja már, piros ruhában, kis karddal, csákó a fején, és az őrnagyot, aki már elesett, és Heldéket, akiket elvittek, és Henriettet, akit megöltek, és hogy azon töri a fejét, ugyan hová vihették a nyilasok Szent István koronáját.

86. oldal, Ezerkilencszázharmincnégy

Kapcsolódó szócikkek: 1944 · Bálint · Budapest · Budapest ostroma · Heldék · Henriett · Irén · nyilasok · őrnagy · Szent Korona
Hirdetés
>!
KingucK 

A hídra már emlékezett. Mikor először futottak át hídon Budapest felé, megijedt. Ez volt az első hosszú utazása, olyan, ami közben folyón keltek át, most érzékelte első ízben életében, hogy víz felett járnak a vonattal. Már messziről látta felbukkanni a folyót, aztán ráfutottak a hídra, és a traverzek között csörömpöltek előre. Felsikoltott, sírni kezdett. Nem a víztől félt, fel se tudta fogni, hogy a híd leszakadhat, a zaj rémítette meg, a csattogás, amely a híd előtt még nem volt, és a híd után azonnal megszűnt. A következő folyó előtt Held lefektette az ülésre, és még mielőtt ráfutottak volna a hídra, rászorította két kezét Henriett fülére. Apja tenyerei közül pislogott ki, fületlen, feszült arccal, de akkor is iszonyodott és potyogott a könnye, pedig a két tenyér nagyjából kiszűrte a zajokat. A Vízivárosba, az új lakáshoz, Pesten is át kellett jutniuk a Dunán, és bár a kocsi, amivel jöttek, nem csattogott, Held a biztonság kedvéért itt is befogta a fülét. Henriett, mikor később, már nagyobbacska korában beszéltek neki erről, egyszer odament a tükörhöz, és megnézte magát betapasztott füllel. Mindjárt elkapta a kezét, volt a mozdulatban valami groteszk, de félelmetes is. „Ilyen a rettegés – gondolta Henriett –, egy arc, amelynek a rémülettől már nincs is füle.”

51. oldal, Ezerkilencszázharmincnégy

Kapcsolódó szócikkek: Budapest · Duna · folyó · Held · Henriett · híd · Pest · Víziváros · vonat