Helstone helyszín

Mr. Thornton nem válaszolt, Margaret pedig tovább keresgélt a papírok között valami iratot, amelyben az ügyvéd azt is leírta, milyen óvadékokat javasol, mivel nagyon szerette volna az egész dolgot olyan üzleti ügynek feltüntetni, amelyből neki nagyobb haszna van, mint Mr. Thorntonnak. Miközben az iratot keresgélte, hirtelen úgy érezte, eláll a szívverése, mert Mr. Thornton megszólalt, rekedten és gyöngéd szenvedélytől reszkető hangon:
– Margaret.
Egy pillanatra fölnézett, aztán a tenyerébe hajtotta homlokát, hogy a férfi ne nézhessen bele szerelemtől ragyogó szemébe. Mr. Thornton egy lépéssel közelebb jött, és újra a nevén szólította, ugyanazzal az esdeklő, reszkető mohósággal:
– Margaret!
Még lejjebb hajtotta a fejét, még jobban elrejtette az arcát, már-már ráhajtotta az asztallapra. A férfi odalépett mellé, letérdelt, hogy az arca egy szintre kerüljön a lány fülével, és abba suttogta – zihálta:
– Vigyázzon! Ha most nem szólal meg – akkor azt én elbizakodottságomban úgy fogom érteni, hogy a magaménak tekinthetem – küldjön el most, azonnal, ha el kell mennem! Margaret!
Most, hogy harmadszor is nevén szólította, Margaret feléje fordította az arcát, amelyet azonban még mindig eltakart kis fehér kezével, és a férfi vállára hajtotta, hogy ne legyen kénytelen a szemébe nézni.
Olyan boldogító volt ott érezni a lány puha arcát a magáéhoz simulva, hogy a férfi egyelőre lemondott róla, hogy lássa piruló orcáját és a szerelemtől csillogó szemet. Magához szorította, és mindketten hallgattak egy darabig. Végül Margaret törte meg a csendet: elcsukló hangon azt mormolta:
– Oh, Mr. Thornton, nem vagyok méltó magához!
– Nem méltó! Ne gúnyolódjék rajtam: én vagyok az, aki teljesen méltatlan magához!
Egy-két perc múlva a férfi gyöngéden lefejtette Margaret kezét az arcáról, és odahúzta a lány karját a vállára, hogy átölelje, ugyanúgy, mint akkor, amikor meg akarta védelmezni a feldühödött tömegtől.
– Emlékszel, szerelmem? – mormolta. – És arra is emlékszel, milyen szörnyű arcátlansággal fizettem másnap a jóságodért?
– Én csak arra emlékszem, milyen gonoszul beszéltem veled akkor – ez minden.
– Nézz ide! Emeld föl a fejed! Mutatni szeretnék neked valamit! – A lány lassan felemelte a fejét, arca csak úgy égett a boldog szégyentől.
– Tudod-e, miféle rózsák ezek? – kérdezte a férfi, és előhúzta a zsebkönyvét, amelyben néhány lepréselt virágot őrzött.
– Nem! – felelte a lány gyanútlan kíváncsisággal. – Én adtam őket neked?
– Nem! Beképzelt kisasszony: nem te adtad. Viszont könnyen lehet, hogy ezeknek a rózsáknak a testvérnénjeit viselted valaha a hajadban!
A lány szemügyre vette a rózsákat, egy percig töprengett, aztán kicsit elmosolyodott.
– Helstone-ból valók, ugye? – mondta – Megismerem őket arról a mély bevágásról a levelükön. Oh! Ott jártál? Mikor?
– Látni akartam azt a helyet, ahol Margaret azzá lett, aki ma, pedig ez a legeslegrosszabb időszakban történt, amikor már nem is reméltem, hogy valaha az enyém leszel. Akkor jártam ott, amikor hazafelé utaztam Havre-ból.
– Add nekem őket! – kérte Margaret, és megpróbálta gyöngéd erőszakkal kivenni őket a férfi kezéből.
– Nem bánom! De nem adom ingyen!