Helen Burns személy
Idézetek
Mire való hát kétségbeesni, mikor a földi élet olyan rövid, és a halál az örök boldogság kapuja?
Ámultan hallgattam. Nem tudtam megérteni, hogyan lehet kötelességünk az igazságtalan büntetést elviselni. Még kevésbé értettem azt, hogy kínzójáról elnézően beszél Helen. Úgy éreztem, Helen Burns olyan szempontból nézi ezeket a dolgokat, amelyet én még nem érek fel ésszel. Lehet, hogy neki van igaza, nem nekem, de most nem mélyedek bele. Majd máskor, alkalmasabb időben.
Hogy milyen megátalkodottan rossz a természetem, azt abból láthatod, hogy még az ő jóságos, okos figyelmeztetései sem fognak rajtam, s bár dicsérete boldoggá tesz, mégsem igyekszem megjavulni.
Hatodik fejezet
Lerángattam őt a felhőkből a magam értelmi színvonalára.
75. oldal, Hatodik fejezet (Palatinus, 2005)
I saw a girl sitting on a stone bench near; she was bent over a book, on the perusal of which she seemed intent: from where I stood I could see the title – it was “Rasselas;” a name that struck me as strange, and consequently attractive. In turning a leaf she happened to look up, and I said to her directly –
“Is your book interesting?” I had already formed the intention of asking her to lend it to me some day.
“I like it,” she answered, after a pause of a second or two, during which she examined me.
→ |
---|