Kell végigsietett a hallokon, amíg végül elérte a szobáját, és óvatosan a díványra fektette Linát.
Hastra plédet nyújtott neki.
– Nem kellene elvennünk a késeit?
– A világon nincs annyi tonik, hogy ilyesmit megkockáztassunk – felelte Kell.
– Mit tettél vele?
– Csak egy tonik volt – hebegte. – Valami altatószer.
– Bedrogoztad?
– Tieren parancsára – mentegetőzött Hastra ijedten. – Azt mondta, a lány őrült és makacs, és semmi hasznát nem vesszük holtan. – Hastra ezt lehalkított hangon közölte, és döbbenetes pontossággal utánozta Tieren hanghordozását.
– És mit teszel majd, amikor újra felébred?
Hastra meghunyászkodott.
– Ööö… bocsánatot kérek?
Kell dühösen felnyögött, ahogy Lina befészkelte magát a karjába – szinte odadörgölőzött a vállához.
– Azt javaslom – mordult rá a fiatalemberre –, hogy sürgősen találj ki valami jobbat. Mondjuk egy menekülési útvonalat.
Hastra hátramaradt, nagy barna szeme még mindig várakozón meredt Kellre.
– Jaj, ne már! – nógatta Lina. – Minden hajón szükség van egy házikedvencre.
Kell végül megadóan felemelte a kezét.
– Jól van, na! Maradhat.
– És mit teszel majd, amikor újra felébred?
Hastra meghunyászkodott.
– Ööö… bocsánatot kérek?
Kell dühösen felnyögött, ahogy Lina befészkelte magát a karjába – szinte odadörgölőzött a vállához.
– Azt javaslom – mordult rá a fiatalemberre –, hogy sürgősen találj ki valami jobbat. Mondjuk egy menekülési útvonalat.
Hastra elsápadt,…