Haraszti Róbert (Robi) személy

    […] fájdalmas sóhajjal újra rohanni kezdtem.
    A vizes gumitalp csúszott a betonon, a beázott cipőm slattyogó hangot adott, egyébként meg bőrig áztam mindenem tiszta víz volt. A hajam vizesen tapadt a homlokomra, az ujjaim ragadtak az esőtől, a dzsekim meg a hátamra ragadt. Úgy érkeztem meg Zsoltiék házához, mint egy félőrült. Vagy inkább teljes. Benyomtam a kaput (ilyenkor sosem zárják, mivel péntek este úgyis átjáróház van), és egyenesen a garázshoz futottam. Ahogy beléptem az ajtón, mindenki ledöbbent. Én is, mert nem számítottam rá, hogy ott találok valakit, és a többiek is, mert ők meg nem számítottak rám. Cortez felpattant a fotelból, és azonnal hozzám lépett, arcán egyszerre váltakozott az idegesség, aggodalom és a „megölöm Neményit” kifejezés. Megállt előttem, és fürkészve nézett rám, én meg még mindig könnyeztem.
     – Sajnálom – tártam szét a karom – Ne haragudj.
    Cortez elmosolyodott, aztán ügyet sem vetve arra, hogy csurom víz vagyok, szorosan magához ölelt.
     – Jól vagy? – suttogta a fülembe úgy, hogy senki ne hallja.
     – Most már igen – fúrtam bele az arcom a vállába, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.
     – Történt valami? – kérdezte fojtott hangon, ami nála az „überideges” kategóriába tartozott.
     – Megbántott. Ennyi – motyogtam.
     – Azt túléled – simította meg a vizes hajam, aztán hozzátette, hogy „és azt Neményi is”.
    Annyira szorosan öleltem Cortezt, hogy szinte megfojtottam magam, de csak így tudtam erőt gyűjteni ahhoz, hogy a többiekre nézzek. Amikor elengedtük egymást, két kézzel letöröltem az arcom, és körbenéztem. Virág, Ricsi, Kinga, Zsolti, Jacques, Macu, Dave, Gábor, Karcsi, Kata és a két rocker mind a garázsban voltak.
     – Nektek nem volt programotok mára? – kérdeztem csodálkozva.
     – Á, kamu volt – legyintett Ricsi, akinek egy kifújható papírduda lógott a szájában.
     – Hogyhogy?
     – Meglepetésbulid lett volna – mondta Virág szomorúan.
     – De holnap lesz a szülinapom – töröltem meg megint a szemem, mert újra könnyezni kezdtem.
     – Ja, azért akartunk ma meglepetésbulit. Mert arra nem számítasz. Számítottál volna – magyarázta Zsolti.
     – Szerveztetek nekem bulit? – sírtam el magam egy percen belül sokadszorra.
     – Tulajdonképpen én szerveztem – kezdte Dave. – Egy halom ember meg volt hívva, két hete titokban készülünk rá, csak ugye ma délután megjelent Neményi, és ugrott az egész. Úgyhogy lemondtuk az embereket, meg a kaját is. A tortát nem tudtuk, azt Zsák tegnapra megcsinálta, úgyhogy az itt van. De Andris és Robi már beleettek.
     – Miért nem szóltatok? Akkor nem mentem volna el – csóváltam a fejem, őrült lelkiismeret-furdalástól gyötrődve.
     – Meglepetésbuli. Tudod. Meglepetés – magyarázta Cortez.
     – Annyira sajnálom – néztem végig rajtuk könnyes szemmel. – És köszönöm, hogy ilyen rendesek vagytok. – törölgettem az arcom.

     – Jól van, jó – bólintott Ricsi, a teremben pedig tapsvihar tört ki. Ricsi felült a tanári asztalra (!) úgy, hogy velünk szemben legyen, és az ölébe ejtette összekulcsolt kezét. – Egy csomóan kérdeztétek kilencedikben, hogy engem miért átvettek, és miért nem felvettek ide…
     – Mert előkészítős voltál – üvöltötte be Andris.
     – Mert meglógtál otthonról – osztotta meg a „tutibiztos infóját” Robi.
     – Mert az idegenlégióban voltál, nem? – kérdezte Gábor, mire mindenki kérdőn nézett rá. – Legalábbis nekem ezt mondták – tűnődött. – De ki volt az a hülye? És én eddig miért nem gondolkoztam ezen? – motyogott, Ricsi pedig elismerően bólintott.
     – Bírom az urban legendseket. De nem nyert. Igazából annyi a szitu, hogy nyolcadik után elmentem egy gimibe, ahol volt egy-két balhém, meg gyíkok voltak a tanárok, ki akartak csapni, aztán év végén meghúztak négyből. Úgyhogy mindenképp buktam, évet kellett ismételni. Akkor anyám úgy döntött, hogy újrajárom a kilencediket, de máshol… – mesélte, mi pedig visszafojtott lélegzettel hallgattuk a sztorit. – Anyám választott nekem egy sulit. Ehhez hozzátenném, hogy anyám neve, khm… Borrel – mondta ki. A teremre pedig ráült a döbbent csend.
     – Uramisten! – szólalt meg elsőként Zsolti. – Borrel az anyád? Borrel nőőőő???? – ordította, mire mindenki susogni kezdett, Ricsi pedig hátrahőkölt.
     – Mi van? Nem! Hülye! Anyám Borrel Katalin. Borrel húga – mondta ki, én pedig összeszorított fogakkal bólintottam.
     – Akkor most Borrel nem transz… trav… most akkor nem nő? – próbálkozott Andris.
     – Idióta! – szólt rá Kinga. – Persze hogy nem! Ricsi anyukája az igazgatónk testvére.

     – Jó, ezek nagyon khm… – kezdte a fotós – érdekes képek lesznek – találta meg a szavakat.
     – Megnézhetjük? – indult meg Dave és Macu, hogy a kijelzőn csekkolják a fotókat.
     – Egy pillanat. Csak előtte még egyet. Ügy tudom, végzősök vagytok.
     – Ehe – bólogatott Virág.
     – Még ha ez nem is egyértelmű – tette hozzá Haller „én kérek elnézést” stílusban.
     – Akkor az utolsó képet készítsük úgy, hogy átölelitek egymás vállát, láncot alkotva – javasolta a fotós.
    Ezt az ötletet mindenki díjazta.
     – Persze, Bernáth, most bezzeg leveszed a parókádat – csóválta a fejét Haller csalódottan.
     – Mert ez a fotó fontos nekünk – közölte tömören Andris.
     – De a másik kerül ki a terembe! – vitatkozott Haller, aki elég szomorúnak tűnt.
     – Jó, de az poén. Ez meg a miénk lesz – szólt közbe Zsolti.
    Közben sikerült átrendeződnünk, így mindenki átölelte a két mellette álló vállát (a széleken lévők értelemszerűen csak egyet), így a felső sor úgy nézett ki, hogy a balhés ötös Macu, Dave, Cortez, Ricsi és Zsolti, alul pedig Gábor, Jacques, én, Kinga, Virág, Andris és Robi.
     – Akkor számolok! – kezdte a fotós.
     – Még ne! – szólt rá Cortez, aztán kérdőn Haller felé nézett. – Megvárjuk az ofőt.
     – Gyerekek, ez a ti képetek lesz… – szabadkozott az ofő.
     – Pont ezért várjuk a tanár urat – vágta rá Kinga. Haller kérdőn nézett ránk, mi pedig mindannyian bólogattunk.
     – Ó, nos… köszönöm. Akkor hová álljak? – hebegte, és szemmel láthatóan nagyon zavarba jött.
     – Fel, Cortez és Ricsi közé – forgolódott Virág rágózva.
    Haller odaállt, majd esetlenül átfogta Cortez és Ricsi vállát.
     – Micsoda impozáns társaságba kerültem – jegyezte meg mosolyogva.
     – Na, ofő, milyen érzés menőnek lenni? – kérdezte Ricsi röhögve.
     – Fantasztikus – viccelt Haller.
    És hát, ez lett az utolsó osztályképünk. ☺

A folyosón lévő suliboxunkból kiszedtük a bioszfelszerelésünket, aztán bementünk a terembe. Illetve szerettünk volna. De az ajtó csukva volt, és bárhogy próbáltunk
benyitni, nem sikerült.
     – Most kopogjunk be? – csodálkoztam, mire Virág tanácstalanul megvonta a vállát. Hát, próba szerencse alapon bekopogtam, aztán rögtön jött a válasz.
     – Mondd a jelszót!
     – Mi? – néztem félre, mintha csak rosszul hallottam volna.
    Andris és Robi hangosan röhögtek a csukott ajtó mögött.
     – A jelszót!
     – Ide járunk. És szeretnénk bemenni.
     – Negatív – kiáltotta
     – Ez nem igaz – nevettem el magam kínosan, és feltartottam a kezem, jelezve, hogy akkor nem megyünk be. Virág nem adta fel ilyen könnyen.
     – Pete Wentz?
     – Negatív.
     – Fall Out Boy?
     – Negatív.
     – AFC Tomi?
     – Negatív.
    Minden „negatív” válasz után a két fiúból kitört a röhögés.
     – Réni! – hallottam meg a teremből egy kétségbeesett hangot.
     – Jacques? – kiáltottam.
    Szegény francia osztálytársunk bent ragadt. Kiabáltam neki pár megnyugtató mondatot, ami eszembe jutott, mint pl. „ne aggódj, kihozunk”, meg ilyesmi, de ez inkább úgy hangzott, mintha valami béna akciófilmben lennénk. A két kocka remekül
szórakozott, mi azonban továbbra sem tudtunk bemenni. Jacques és Gábor meg kijönni.
     – Mi van itt? – állt meg mellettünk Kinga.
     – Andris és Robi jelszót kérnek. – vontam meg a vállam, és immáron hárman rostokoltunk a folyosón, az ajtónk előtt.
     – Hülyék vagytok! – kiáltotta Kinga.
     – Negatív – jött a válasz azonnal.
     – Na, elég ebből! – Kinga megragadta a kilincset, és teljes erejével megpróbálta kifelé húzni. A fiúk bentről pedig megpróbálták befelé rántani. Elnéztük egy darabig, amíg elszórakoznak ezzel, és néha már úgy tűnt, hogy Kinga valami elképesztő erővel kirántja az ajtót, de akárhányszor résnyire megnyílt, a fiúk visszahúzták.
     – Előbb-utóbb kiszakad – töprengtem, és magamban felidéztem a fizikán tanult húzó- és tolóerő hatását.
     – Mi történt? – lépett hozzánk Dave.
     – Andris és Robi kontra Kinga – feleltem.
     – Aha! Tárgyalok velük – biccentett Dave. Előkapta a zakója zsebéből a mobilját, ujjait villámgyorsan húzkodta a kijelző, majd a füléhez emelte. A fülünket az ajtóra téve hallottuk, ahogyan felcsendül a Highway to Hell, Robi csengőhangja. Dave elsétált, és folyamatosan magyarázott a telefonba, miközben a teremben lévő fiúk vihogva hadartak arról, hogy jelszót kérnek, csak akkor engednek be. Közben meg már egész nagy tömeg gyűlt össze körülöttünk, mert az a-sok (akik fényévekre vannak a mi osztályunktól jófejségben) is tudni akarták, hogy mi történik.
     – Menj arrébb, berúgom! – kiáltotta Zsolti. Kinga hátrafordult, és grimaszolva megrázta a fejét.
     – Kifelé nyílik – közölte. Zsolti ezen szemmel láthatólag megdöbbent.
     – Tényleg? Mióta?
     – Mindig is kifelé nyílt – nevettem el magam.
     – Nem! Nem! Tavaly már egyszer berúgtam.
     – Akkor biztos nyáron cserélték ki – legyintett egy a-s fiú a nézők közül.
    Na, ez megosztotta a tömeget. A fél társaság azzal volt elfoglalva, hogy bejussunk, a másik fele meg azzal, hogy mikor cserélték ki az ajtókat. Ha nyáron, akkor is fél éve nem tűnt fel senkinek. ☺
     – Miért csövezünk a folyosón? – kérdezte Ricsi, aki Cortezzel együtt akkor ért oda hozzánk.
     – Mert Andris és Robi nem engednek be, csak ha mondunk egy jelszót – ismételtem, sokadszorra.
     – Értem. Na, engedj – tolt félre Ricsi, és bekopogott.
     – Mondd a jelszót!
     – Szétütöm a fejed – közölte, mire azonnal kinyílt az ajtó, és mi becsörtettünk a terembe.
     – Ez volt a jelszó? – csodálkozott Virág, miközben elhaladtunk Andris és Robi mellett.
     – Nem – vihogott Andris. – De megijedtünk.
    Mosolyogva leültem a helyemre, és azt hallgattam, a hogyan Zsolti mindenkit megkérdez, mégis mit gondolnak az ajtóról.
     – Hagyd már abba, tavaly nyáron cserélték ki az összest – szólt rá végül Ricsi.
     – Honnan tudod? – csodálkozott Virág.
     – Erre deszkáztam, benéztem.
     – Ablakot deszkáztál? – pislogott nagyokat, mire Ricsi elnevette magát.
     – Emó, sötét vagy! Gördeszka, rémlik?
     – Jaa, télleg – vigyorgott Virág, aztán két kézzel megdörzsölte az arcát.

MI is készülődni kezdtünk, amikor Cortez a parafa táblához sétálva előszedett a zsebéből egy számunkra jól ismert lapot, és felszúrta a táblára. Hű, az év elején kiosztott balhék egyike. Kinga elsőként pattant oda, és gyorsan elolvasta a „feladatot”.
     – Miiii? – hüledezett, én pedig feltápászkodtam a helyemről, és rosszat sejtve vártam, hogy felolvassa. – Cseréld ki Máday vonalzóját, és tartsd magadnál az eredetit májusig???
    Ricsi hangosan röhögött, a rockerek éljenezni kezdtek, Dave elkerekedett szemmel, hitetlenül meredt Cortezre, mi, többiek pedig egyszerűen lefagytunk, amikor Cortez lehajolt a táskájához, és lazán kiemelte belőle A VONALZÓT. Csupa nagybetűvel.
    Az egész osztály tapsviharban tört ki, többen „meg akarták érinteni”, Macu azt mondogatta, hogy „megfosztottuk Mádayt a hatalmától”, Jaques pedig megállás nélkül nevetett.
     – Megőrültél! Nem lophatunk el az igazgatóhelyettestől semmit! – hőkölt hátra Kinga.
     – Viccelsz? – kérdezte Cortez mosolyogva. – Nem lenyúltam, hanem kicseréltem. Fogalma sincs róla, hogy nem az eredeti van nála.
     – És honnan tudjuk, hogy ez az? – húzta össze a szemét Zsolti.
     – Ami nála van, azt megjelöltem. Téged sokszor üt vele, úgyhogy legközelebb csekkold. Belekarcoltam ezt-azt.
     – Akkor ez az igazi? Máday vonalzója? – fogta meg reszkető kézzel Zsolti.
     – Ja – biccentett Cortez.
     – Azta. De hogy csináltad? – vihogott Robi.
    Cortez csak legyintett, mire mindenki füttyögni és tapsolni kezdett.
     – Miénk a vonalzó! – kiáltotta diadalmasan Zsolti, a magasba emelve szent ereklyénket.
     – Hol tartsuk? – gondolkozott Dace. – Méltó hely kell neki…
     – Zsoltiék garázsában? – kérdeztem halkan.
     – Tökéletes! – bólintott Dave. – Bekeretezzük. És kitesszük a falra!
    A folyosón Cortez fél karral átölelte a vállam, és a többiekkel együtt, kisebb csordaként indultunk le a lépcsőn. Az aulában Máday, mit sem sejtve arról, hogy megfosztották a varázserejétől, a kicserélt vonalzójával bökdösött a kifelé igyekvő diákok felé.
     – Máday néni, csókolom! – kiáltotta Zsolt.
     – Mit akarsz, Nagy Zsolt? – kérdezte hűvösen az igazgatóhelyettes.
     – Megölelhetem? – kérdezte.
     – Na, tűnés kifelé – suhintotta meg maga előtt a vonalzóját, Zsolti pedig követte a szemével, majd vigyorogva felénk fordult, és feltartotta a hüvelykujját.
    Odakint röhögve aztán elmondta, hogy egy 12/b karc van a vonalzón.
     – Ez elképesztő – csettintett Gábor, és csakúgy, mint a többiek, elismerően nézett Cortezre.
     – Mondd már el, hogy csináltad – erősködött Ricsi.
     – Bementem hozzá megbeszélni az utazásomat. Ennyi – vigyorgott Cortez.
     – Woow. Akkor cserélted ki? – kérdeztem ámultam.
     – Ja.
     – Lesz ennél durvább „feladat”? – kérdezte Robi, aki, ugyebár, már túl volt sajátján. Mivel ezek titkos akciók, csak sejtelmesen összenéztünk.
     – Majd meglátjuk – felelte Kinga titokzatosan, mire mindannyian felnevettünk.
    Délután Zsoltiék garázsában Dave persze már keretbe tette a „zsákmányunkat”, úgyhogy kerestünk a falon egy megfelelő helyet. A legjobban látható részre tettük, oda, ahol jól megközelíthető (tehát nem a dob fölé), és bármikor megállhatunk előtte, hogy megcsodáljuk. Ez volt a garázs legértékesebb tárgya, megkockáztatom, a hangszereknél és a csocsóasztalnál is többet érne egy aukción. Kata döbbenten állt a képkeret előtt, és a fejét csóválva hitetlenkedett.
     – Őrület, hogy ez A VONALZÓ! – fordult felénk, miután már legalább tíz perce állt csendben a fal előtt.
     – Pedig az – lépett Zsolti mellé, és celluxszal feltapasztotta a falra a frissen nyomtatott képet Mádayról. A felvételen az igazgatóhelyettes fenyegetően tartja maga elé a vonalzóját.
     – Mikor adjátok vissza?
     – Majd májusban – felelte Dave. – Addig a miénk.
     – Helyes – bólintott Kata, aztán leült Ricsi mellé, és zenélni kezdtek.

     – Emberek – nézett körbe Ricsi. – Ez az uccsó' közös szilveszterünk. Mindjárt nyomjuk az utolsó évet – töprengett, mire Virág színes papírcsákóval a fején (aminek a gumija az álla alatt vágta a bőrét) elszomorodott, és riadtan kereste a tekintetem.
     – Így igaz – bólintott Kinga határozottan. – Húsz perc.
     – Nemááár' – forgatta a fejét Zsolti. – Én nem akarom!
     – Senki sem akarja – mosolyogtam rá szomorúan, folyamatosan Cortez kezét szorítva, aki mögöttem állt és magához ölelt.
     – Legalább mind itt vagyunk – mondta Gábor halkan Kata mellett állva, mire mindannyian körbenéztünk egymáson.
     – Igen. Mind itt vagyunk – bólintott Dave Cortezre mosolyogva, engem pedig a rekordhideg ellenére elöntött a forróság, és éreztem, hogy egyszerre vagyok szörnyen boldog és kimondhatatlanul szomorú. Végzős érzés, szeptember óta ingadozom a szélsőségek között. ☺
     – Én ezt nem bírom idegekkel – fakadt ki Zsolti, aztán megfogta a kezében lévő pezsgősüveget, és húzott belőle egy hatalmasat.
     – Megőrültél? – nyílt tágra Kinga szeme. – Azonnal add ide!
    Zsolti nem hagyta magát, és sem Kingának, sem a rockereknek nem adta oda a teli üveget. A környék egyre hangosabb lett, a kertekből fellőtték a tűzijátékokat, az ég színesen világított, Virág tátott szájjal, csillogó szemmel figyelte, mellette Ricsi pedig mosolyogva nézte a barátnőjét. Kinga Dave biztonságáért aggódott, és folyamatosan rikácsolt, hogy „óvatosan a tűzijátékkal”. Kata, Flóra, Jacques és Gábor négyes csoportban bámulták az eget, Macu folyamatosan Twitteren számolt vissza, Andris és Robi egymás vállát ölelve ugrált (?), Justine a pezsgőjét iszogatta, én pedig Cortez felé fordultam, és a szemébe néztem, amiben visszatükröződtek a fények.
     – Tíz! – ordította Andris.
     – Tizenegy! – kiáltotta Robi.
     – Hülye! – üvöltött rá Kinga. – Nyolc!
     – Hét – kezdték egyszerre a többiek.
     – Hat! – hallottam ki Virág hangját.
     – Öt! – nézett fel Macu a telefonjából.
     – Quatre! – kiáltotta Jacques és Justine, majd összenézve elnevették magukat.
     – Három! – húzta meg Zsolti a pezsgősüveget.
     – Kettőőőőőőő! – sikoltotta Virág boldogan.
     – Egy – néztem Cortezre visszafojtott lélegzettel, és közelebb hajoltam hozzá.
     – Boldog új évet – suttogta, majd beletúrva a hajamba magához húzott és megcsókolt.
     A következő pillanatban az egész eget beterítette a tűzijáték, piros, sárga, fehér, lila, a szivárvány összes színe felrobbant fölöttünk, tapsvihar, ujjongás és füttyögés hangzott mindenfelől, én pedig mosolyogva Cortez mellkasának döntöttem a homlokom.
     – Boldog új évet – suttogtam és éreztem, ahogyan szinte kicsattanok az örömtől.