Hannibal Lecter személy
Dr. Hannibal Lecter Thomas Harris amerikai író egyik kitalált alakja, az úgynevezett Hannibal-tetralógia szereplője, aki A bárányok hallgatnak című mozifilmben Anthony Hopkins Oscar-díjas megformálásában vált széles körben ismertté.
Először a Vörös sárkány (Red Dragon, 1981) című regényben bukkan fel, ezt követi A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs, 1988), a Hannibal (1999) és az előzményeket elmesélő Hannibal ébredése (Hannibal Rising, 2006).
A regények felkeltették az amerikai filmesek érdeklődését, minek eredményeként valamennyit meg is filmesítették:
Regény és filmbeli pályafutásáról bővebben a wikilapján:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hannibal_Lecter
Idézetek
A bárányok hallgatnak című könyv megjelenése és a filmváltozat óta az újságírók és a televíziós műsorvezetők gyakran megkérdezik tőlem, vajon Hannibal „a Kannibál" Lecter, a félelmetes központi figura, aki briliáns pszichiáter, s egyben emberevő gyilkos is, pontos képet nyújt-e a pszichopatákról.
Lecter alakjában nyilvánvalóan számos, a pszichopatákra jellemző tulajdonság megtalálható. Én-centrikus, nagyzoló, könyörtelen, manipuláló és nincs benne megbánás. De ugyanakkor meglehetősen őrült is, ami nem meglepő, hiszen mind Lecter, mind a filmben szereplő sorozatgyilkos, Buffalo Bill, a transzvesztita, aki megnyúzza női áldozatait, némi hasonlóságot mutat egy valódi pszichotikus sorozatgyilkossal Edward Geinnel. A Lectert fogva tartó elmegyógyintézet igazgatója szerint „ő egy szörnyeteg. Hamisítatlan pszichopata. Ritkán fognak el ilyent élve." Ez természetesen rendkívül pontatlan megállapítás, olyan, amely azt az általános feltételezést tükrözi, miszerint minden pszichopata rémséges sorozatgyilkos, aki megkínozza és megcsonkítja az áldozatait. Ha Lecter valóban pszichopata, távolról sem tipikus. Ha létezne a valóságban – végül is kitalált személyről van szó, egy nagyon exkluzív klubhoz tartozna.
95. oldal
Robert D. Hare: Kímélet nélkül 90% A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa
→ |
---|
– Nem akarom elhinni, amit láttam.
John sóhajtott, hátradőlt és egy pillanatra a gondolataiba merült. Kannibalizmus. Leningrádban és Sztálingrádban is felütötte a fejét, de ott mindkét esetben csak az éhségtől megháborodott civilek vetemedtek rá. Kínában is tudni lehetett hasonló esetekről, és léteztek rémisztő feljegyzések japán katonákról, akik vagy végső elkeseredésükben éltek vele, amikor az apró szigeteken elvágták őket az utánpótlástól, vagy rituálék keretében tették meg amerikai hadifoglyokkal.
– Itt ez egyszerűen nem lehetséges – sóhajtott Charlie. – Itt nem. Ez itt Amerika, az isten szerelmére.
– Márpedig igenis itt történik – szögezte le halkan John. – Miért lennénk különbek, mint mások?
– A pokolba is, amerikaiak vagyunk; itt nem történhet ilyesmi.
– Na és a Donner Pass? Az Essex? Jeffrey Dahmer? Vagy a beteges vonzódásunk Hannibal Lecter karakteréhez? Hatvan nap kell csak áram és elegendő élelem nélkül. Még szép, hogy itt is történhet ilyesmi – mondta jéghidegen John.
Tavaly ősszel angolórán mindenkinek el kellett olvasnia egy olyan regényt, amelyet kortárs szerző írt. Ronnie A bárányok hallgatnak című regényt választotta. A könyvet olvasva elmélyedt a főszereplő, Hannibal Lecter karakterében, s kiderült számára, hogy Lecter nem pszichopata, hanem szociopata volt. Ronnie ekkor döbbent rá, hogy a két betegség nem egy és ugyanaz.
→ |
---|
– Tudjuk, hogy Hannibal Lecter Litvániában született. Az apja gróf, a címet a család a tizedik században kapta, anyja előkelő olasz család leszármazottja, egy Visconti. Amikor a németek Oroszországban hátrálni kezdtek, a náci páncélosok a főútról tűz alá vették Vilniushoz közeli birtokukat, és a két szülő a személyzet zömével együtt meghalt. Ezután a gyerekek eltűntek. Ketten voltak, Hannibal és a húga. Nem tudjuk, hogy a lánnyal mi történt.
Még mindig képes volt felülemelkedni környezetén, teljesen ki tudta iktatni. A számítógépes játék sivítása, a horkolások és fingások meg sem közelítették azt a pokoli üvöltözést, amelyet a zárt osztályon hallott.
Lecter szörnyeteg. Ha rá gondolok, azok a szánalmas teremtmények jutnak eszembe, akik születéséről időről időre beszámolnak a kórházak. Táplálják, melengetik őket, de nem kapcsolják rá őket a gépekre, így aztán meghalnak. Lecter agyilag ugyanolyan, mint ezek, de normálisnak látszik, és senki meg nem mondaná, mi lakozik benne.
73. oldal
Nem mondja el, hogy mi történt a húgával. Azt hiszem, tudja, ha tisztában van ezzel, ha nem, és éppen ebben rejlik a veszély: az elme arra emlékezik, amire emlékezhet, a saját sebességével. Akkor fog emlékezni, amikor már képes elviselni az emlékeket. Én nem erőltetném, és teljesen hasztalan próbálkozás hipnotizálni. Ha túlságosan hamar kezd emlékezni, örökre megfagy odabent, hogy meneküljön a fájdalomtól.
73. oldal, 17. fejezet (Megvető, 2007)
Az esti fény megérintette az arcát, és a lidércnyomás pusztájából szabadult Hannibal megtette az első lépést az álmok hídján.
59. oldal, 14. fejezet (Magvető, 2007)
Én vigyáznék Hanniballal, amíg meg nem ismeri jobban. Talán az lenne a legjobb, ha nem játszana más fiúkkal, amíg meg nem nyugszik. Mert valakinek mindig baja esik.
– Erőszakos?
– Az erőszakoskodókat bántja. Hannibal nem tartja be a rangsort. Mindig a nagyobbakra támad, méghozzá villámgyorsan, és időnként komoly sebeket ejt rajtuk. Nálánál nagyobbakra is veszélyes lehet. A kisebbekkel jól megvan. Még azt is engedi, hogy kötözködjenek vele. Mert néma, páran azt hiszik, süket is, és előtte mondogatják, hogy bolond. Ha édesség kerül azasztalra, ami elég ritkaság, mindig odaadja a kicsiknek.
57. oldal, 13. fejezet (Magvető, 2007)
Hosszú lázálomból ébredve hallotta Hannibal, ahogy visszatérnek. Hangos veszekedés, csoszogás. A lépcsőkorlát rúdjai között látta, hogy Grutas egy véres madárbőrt nyalogat, azután odadobja a többieknek, akik rávetik magukat, mint a kutyák. Grutas arcán szétkenődött vér és tollak. Felnézett véres arcával a gyerekekre és azt mondta:
– Ennünk kell, vagy meghalunk.
Ez volt Hannibal Lecter utolsó tudatos emléke a vadászházból.
41. oldal, 8. fejezet (Megvető, 2007)