Hangay Emília (Mili) személy
Idézetek
– No, mit szólsz hozzá? – kérdezte barátném, miközben felballagtunk a második emeletre. Én meg, hogy őszinte legyek, hirtelen a megfelelő szavakat is alig találtam.
– Boszorkány – nyögtem ki végül. – Vagy inkább tündér az erdélyi Havasokból. Igen, ez sokkal pontosabb leírása a te Rózádnak. Mifelénk Székelyföldön Rapsonnét vagy Tündérszép Ilonát szokták olyan jelzőkkel illetni, mint amilyenek eszembe jutnak róla, pedig…
– Pedig ha távolról nézed, kicsit sem érzed bájosnak, elbűvölőnek, igézőnek, sőt, talán még különösebben szépnek sem – segített ki Renée. – Bizony, ez Róza nagy varázslata! Ő egyszerűen ilyen: bájosan kedves, elbűvölően okos, igézően figyelmes és természetes módon, a lelkéből fakadóan szép. Gondolnád ezek után, hogy akad férfi, aki képes neki ellenállni?
226. oldal, 11. Kitaszítva (Könyvmolyképző, 2016)
Ma reggelre kelve azonban ismét úgy éreztem, hogy lassanként elemészt a tehetetlenség és az unalom.
490. oldal, 24. A múlt árnyai (Könyvmolyképző, 2016)
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
[…] A koponyáját hátulról szinte péppé verték, a csontszilánkok közül itt-ott előbukkant a véres, ezüstszürke agyvelő.
Detrich sunyi oldalpillantást vetett felém, hátha elájulok, de csalódnia kellett. A látvány valóban borzalmas volt, ám a fagyos levegő, amit többször egymás után mélyen beszívtam, sokat segített.
36. oldal (Könyvmolyképző, 2017)
– Ka… karantén? – hűlt el Schwamm úr. – Ez, kérem, lehetetlen. Élesden két utas is le akar szállni, addig szól nekik a jegyük, Kolozsvár pedig még messze van.
– Pedig higgye el nekem, hogy nincs más megoldás – vetettem fel dacosan az állam, és igyekeztem rendíthetetlen (bár nagyon csinos) kősziklának látszani.
102. oldal (Könyvmolyképző, 2017)
Fáradt voltam, összetört és végtelenül magányos.
144. oldal, 6. fejezet
– Tudok mindenről, amin kegyedék keresztülmentek, és őszintén mondhatom, a történetük lelkem mélyéig megrendített, ám jelen pillanatban az érzelgősségnek nincs helye. Kérdéseket fogok önöknek feltenni, ám jól gondolják meg, mit felelnek, mert könnyen lehet, hogy ezen múlik hazánk, a Monarchia, sőt, talán egész Európa sorsa.
– Éppen úgy, miként a Gottliebné krumpliján – csúszott ki a számon, pedig csak gondolni akartam rá.
– Hogy mondja, kisasszony? – nézett rám csodálkozva a miniszterelnök, így nem volt visszaút, beszélnem kellett.
– Nagyon egyszerű – kezdtem kiszámolni ujjaimon a pesti kofák bölcsességét. – A Gottliebné zöldséges a Síp utcából. Ő mondta, mikor hajnalban segítettem neki a rendelt árut széjjelhordani, hogy ha a Spitzer, a Takáts és a Weinberger urak férges vagy rothadt zöldséget kapnának tőle, az felborítaná a világ egész rendjét. Ennek hatása ugyanis olyan volna, mint az egymás mellé állított dominók dőlése. A nevezett kuncsaftok éhen maradnának, tehát rossz kedvvel és hanyagul végeznék a munkájukat, ami az ő ügyfeleiket is szomorúvá, vagy épp bosszússá tenné. Mivel a Spitzer úr divatáruügynök, a Takáts nemzetközi fűszerkereskedő, a Weinberger pedig okulárékat árul, a baj általuk végül egészen magas körökbe is eljuthatna, vagyis könnyen lehet, hogy a rosszul szabott ruha a dunai gőzhajózást, a menta helyett borssal megszórt sütemény az országot, az ön orrára kerülő hibás okuláré pedig az egész Osztrák-Magyar Monarchiát döntené romokba. Egyszerű ez, miniszterelnök úr, csak kicsit kofásan kell hozzá gondolkodni.
Bissingen gróf megkövültén, Ambrózy báró a legcsekélyebb csodálkozás nélkül, Széll Kálmán kegyelmes úr pedig töprengve meredt rám.
– Bár női minisztereket is választhatnék a kabinetembe – sóhajtott végül Magyarország feje (mármint a második, hisz az első maga a király!), majd helyére téve a piszkavasat úgy kezdett beszélni, mint iskolában a feleltető tanár.
Végjáték