Halász Hanna személy
Idézetek
[…] Kevesen vannak az utcán, de ez az ismeretlen férfi az első pillantásra feltűnik. A falat támasztja a kávézó mellett, öltönyben van, de valahogy mégsem elegáns, inkább csak szürke és hivatalos. Aktatáskája a hóna alatt, szürke az is, ahogy a kalapja is az, meg a füst is, amit komótosan ereget. Az arca jobb oldalán egy nagyon vékony, karmolásszerű sebhelyet látok.
– Halász Hanna? – kérdezi, amikor elhaladok mellette, és már hajtogatja is össze az újságját, mint aki biztos a dolgában.
Egyszeriben kiszárad a szájpadlásom, alig bírok megszólalni.
– Igen – préselem ki magamból nagy nehezen.
– Kövessen!
Van valami a hangjában, valami száraz, hivatalos és megfellebbezhetetlen. Gépiesen követem a férfit a kávézóba. Leülünk az egyik sarokban. Körbenézek: senki sincs a közelünkben. Nem veszem le a kabátomat, csak leereszkedem a szék szélére. A férfi a mellette levő székre rakja a kalapját és a táskáját.
– Találkozásunk államtitok. Ha erről bárkinek említést tesz, börtönbe kerül – mondja rutinosan, ahogy más az adjonistent.
85-86. oldal, 8. Hanna - Budapest, 1987 (Binwin, 2017)
A németeknél – meséli mosolyogva Hanna – minden, ami le van írva, az szent. Ha bemész egy hivatalba elintézni valamit, legjobb, ha előre leírod, hogy mit akarsz. A legbiztosabb, ha ki is nyomtatod. Ha egy papírról olvasod fel, akkor hamarabb el tudod intézni, mint ha csak belekarattyolod az adminisztrátor arcába. A magyarok viszont rettegnek az írott szövegtől. Velük csak akkor jutsz dűlőre, ha eldugod a papírt, belenézel a szemükbe, és elmondod, mit akarsz. Aztán következik tíz perc anekdota és öt perc ügyintézés.
109. oldal
Belépek a férfi után a szertárba: hatalmas, szellős terem, csak pár bútor árválkodik benne. Egyszeriben elpárolog az ingerültségem. Ámulva nézek körül: azoknak a fénynyaláboknak, amelyek az áttetsző, lyukacsos függönyön keresztül bekúsznak, nagyjából nyolc percre volt szükségük ahhoz, hogy a Naptól hozzánk megérkezzenek, és beszántsák a falakat sok száz karcsú, filigrán arabeszkkel. Ilyen az ígéret földje. Aki ide betér, az hátrahagyja a kinti világ egyenetlenségét. Idebent minden apró mennyiség számít. Még egy kósza, jelentéktelen kisbetűről is kiderülhet a kísérlet végére, hogy egy misztikus mértékegység, és valójában ő volt a történetben a legfontosabb.
52. oldal, 5. Hanna - Budapest, 1987 (Binwin, 2017)
– ’56 után, amikor kimentetek, a nyugatiak aligha érezhették azt, hogy az európai kultúra egy darabját ölelik magukhoz személyetekben.
39. oldal
A következő, ami lepereg előttem, ahogy a temetésen valaki közel hajol hozzám, és magyaráz valamit. Szédülök. Dől belőle a szó és egy bizonyos, számonkérhetetlen illat, ami beletapadt az orromba, pórusaimba, amitől egyre inkább szabadulni próbálnék.
Koncentrálnék a lelkész szavaira, de hiába. Összeesküdnek a szavak ellenem. Miért kell minden mondatban háromszor-négyszer hallanom azt a nevet, amely szent és kimondhatatlan? Csüggedten feladom. Akkora a távolság a név és a között, akire utal, hogy ezt gyalog, két lábbal a földön, előttem a nyitott sírral nem bírom megtenni.
55-56. oldal
Csend lesz. Persze, rokonok. Itt mindenki vagy rokon, vagy még nem tud róla, hallottam én ezt a mondatot már eleget; elég, ha valaki csak rágondol, és én már tudni szoktam, hogy ez a mondat következik. Össze vagyunk gabalyodva ezernyi rejtélyes szállal.
140. oldal, 15. Hanna - Budapest, 1987 (Binwin, 2017)
Fausztra gondolok akkor is, amikor másnap az utcákat járom; fürdőztetem az arcomat a halavány súrolófényben, és élvezem a hajamat kócoló hideg bizét. Név szerint ismerek minden szelet. Akárcsak anyám. Elég volt lekapnia télen a sapkáját, nyáron a szalmakalapját, és az arcát megkarcoltatni a széllel: máris nevükön tudta szólítani őket, a ráismerés örömétől nevetgélve. Ilyenkor olyan szabad volt, hogy azt sem bánta, ha frissen fodrászolt haját szétzilálja ez a pár percnyi önfeledt boldogság.
84-85. oldal, 8. Hanna - Budapest, 1987 (Binwin, 2017)