Habsburg-ház fogalom

Joseph Roth: Radetzky-induló
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Poór János (szerk.): A kora újkor története
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról
Marguerite Yourcenar: Én szép kastélyom
Eperjessy Géza: Történelem II.
Bram Stoker: Dracula (német)
Koroda Miklós: Kossuth breviárium
Bíró Szabolcs: Lángmarta dél
Edward Rutherfurd: Párizs
Bíró Szabolcs: Az utolsó tartományúrig
Fábián Janka: Az utolsó boszorkány történetei 2.
!

A Habsburg-ház címere


Idézetek

Nazanszkij>!

II. Henrik 1559-ben aláírta a szomorú cateau-cambrésis-i békét, amely megerősítette Európában a Habsburgok vezető szerepét. II. Fülöp spanyol király megnyerte Piemontét, Milánó tartományt, Monferratót, Korzikát, La Bresse-t és több megerősített várost Franciaország északkeleti részén. Nem sokkal előbb vesztette el feleségét, Tudor Máriát, és most új asszonyt is kapott: az ifjú Franciaországi Erzsébetet, aki néhány év múlva meghalt Spanyolországban, a közhiedelem szerint a komor férj féltékenységének áldozataként. II. Henrik a ragyogó házasság megünneplésére szolgáló vigasságok során bajvívást is szervezett a faubourg Saint-Antoine-on. Az effajta lovagi tornák a reneszánsz idejében már azt a célt szolgálták, hogy föltámasszák a legendás középkort: megjátszott párbajok, amelyeknek fényét pompás öltözetek, lószerszámok és fegyverek emelték és amelyeket a női közönség jelenléte tett még ünnepélyesebbé. II. Henrik kitűnő lovas volt, és ügyes a bajvívásban, ezért most is bejelentette királyi szándékát, hogy maga is sorompóba lép. A második nap alkonyán, 1559. június 30-án még egyszer lándzsát akart törni skót őrségének kapitányával, bizonyos Montgomery gróffal. Egy lándzsarepesz átütötte arany sisakjának rácsát, és belefúródott a király szemébe. Ájultan vitték be a Louvre-ba. A kétségbeesett Katalinnak eszébe jutott: a csillagjósok egyszer megjövendölték, hogy a király párbajban fog meghalni, de ezt akkor nevetségesnek tartották, mert a koronás fők nem szoktak személyesen részt venni halálos párviadalokon, sőt egyáltalában nem szoktak megmérkőzni alattvalóikkal. Arra is visszaemlékezett, hogy három éve a Michel de Notre-Dame – Nostradamus – néven kikeresztelkedett provánszi zsidó orvos misztikus négysoros versekben jósolta meg egy oroszlán kegyetlen pusztulását: kiszúrják a szemét egy aranyketrecben.

26–27. oldal, Én szép kastélyom (Magvető, 1986)

SDániel P>!

Az országban jobban mennek a dolgok. Az óceán túlsó partján a francia felfedezők jogot formálnak a Mississippi medencéje körül fekvő kiterjedt földdarabra, melyet máris Louisianaként ismernek.
Európában eközben hanyatlásnak indultak a mindenható Habsburgok, akik egykor a keleti Német-római Birodalmat és a déli Spanyolországot is uralták. A Napkirály erővel és fortéllyal olyan gazdag területeket hasított ki birodalmuktól, és tett a magáévá, mint Elzász, de még komolyabb eredményeket ért el azáltal, hogy örököseit Habsburg hercegnőkhöz adta – így amikor a Habsburgok nem tudtak gondoskodni Spanyolország trónörököseiről, unokája lépett hatalomra. S bár a Bourbonoknak meg kellett ígérniük, hogy Franciaország és Spanyolország trónján soha többé nem ül ugyanaz a király, mégiscsak egy baráti Bourbon, nem pedig egy rivális Habsburg uralkodott Franciaország déli határain túl.
A francia kultúra divatba jött. Oroszországtól Spanyolországig, szerte Európában a francia vált a diplomácia és az arisztokrácia nyelvévé.

462. oldal, Tizenhetedik fejezet - 1637

Edward Rutherfurd: Párizs Egy város fényei és árnyai

SDániel P>!

Tizenöt évvel korábban egy obskúrus kis szerzetes, Luther Márton megkérdőjelezte a katolikus egyház tekintélyét, emiatt az egész nyugati kereszténység két állig felfegyverzett táborra szakadt. Keleten és északon, Németalföldön, továbbá sok német hercegségben és Skandiávia nagy részében a protestánsok kerültek többségbe. Angliában is – a pápa csak nemrég közösítette ki az eretnek Erzsébet királynőt, és szólította fel a jó katolikusokat hatalmának megdöntésére. Mindeközben Spanyolország és az Európa szívében fekvő Német-római Birodalom jórészt megmaradt a katolikus Habsburgok uralma alatt.
No és Franciaország? A humanista Ferenc király egy ideig türelemmel viseltetett birodalmának protestáns lakói iránt, smire felismerte veszélyes mivoltukat, már elkésett. Franciaország északi része következetesen megmaradt katolikusnak, miként Párizs jó része is. A város szerény protesténs közössége csendben, szinte házi körben imádta az Urat, és vigyázott rá, nehogy magára vonja a figyelmet, ugyanakkor a déli hegyekben és az olyan atlanti kikötőkben, mint La Rochelle, sokan átpártoltak az új hithez. Számos néven ismertté váltak: protestánsok, reformátusok, kálvinisták, hugenották, és nem csupán egyszerű mestermeberek, de kereskedők és lovagok is catlakoztak hozzájuk. Coligny tengernagy, Franciaország legnagyszerűbb hadvezére szintén az új hitet választotta. Megtért Navarrai Henrik anyja is, magával rángatva egész családját.
A protestánsok vallásszabadságot követeltek. A király kormánya megmakacsolta magát. Egymást érték a villongások és békekötések.

Tizedik fejezet - 1572, 303. - 304. oldal

Edward Rutherfurd: Párizs Egy város fényei és árnyai

Molnár_Gyula >!

Magát ezt a közel négy évszázados integrációs keretet egyébként hosszabb távon minden tekintetben sajátságos köztes, sőt felemás helyzet jellemzi a kialakuló európai államrendszer nyugati és keleti prototípusai közt. Maga a „második jobbágyság” oly elhatározó jellegű demarkációs vonala is az új képlet testén át húzódott, hogy ott meg is rögződjék. Az osztrák örökös tartományok agrárstruktúrája alapjában véve a nyugatival maradt rokon, mi több, két szigeten (Tirol, Vorarlberg) azzal a még Nyugaton is kivételes politikai konzekvenciával, hogy a parasztság képviseletileg bennmaradt a tartományi „politikai testben”. Az államképlet egyfelől „keleties”, azaz az orosszal rokon volt a maga „birodalmi” jellegénél fogva, másfelől határozottan el is ütött attól, hiszen az összbirodalmi centralizáció mindvégig jórészt terv maradt. A dinasztikus egységen, valamint a katonai és a kincstári igazgatás központosításán mindvégig átütött az egyes „országok” (köztük tartományok) tradicionális különállása – legtöbb helyütt oly erővel, hogy az párját ritkította még nyugati viszonylatban is. Ha egyfelől a Habsburg-abszolutizmus kifejlődésének időbeli ritmusa a Nyugattal tartott rokonságot (az erősődő állam és a pozícióit védelmező rendiség „vallásháborúk” mezében, helyenként szükségképpen korai „nemzeti” jelszavakkal vívott konfliktusait csak a 17. század folyamán váltotta fel az állam igazi „abszolutisztikus” fordulata), másfelől már az első határozottabb fordulat, legalábbis Csehország esetében (1620), vérbeli „keleties” brutalitással következett be, hogy hasonló stílus kísérletével folytatódjék Magyarországon is (1670); a vártnál szívósabb ellenállás viszont itt fél évszázadon belül olyan kompromisszumhoz vezetett, mely természetesen elképzelhetetlen volt Keleten, de megint csak nincs párhuzama Nyugaton sem. Aminthogy annak sincs párhuzama, amilyen szinten az osztrák örökös tartományok egyidejűleg tartották meg a nemesség, polgárság és parasztság középkorias szabadságaival együtt tartományi rendiségük és széttagoltságuk masszív maradványait, és váltak egyben mégis a feltétlen dinasztiahűség jegyében az abszolutizmus bázisaivá. E „fél-nyugatias” képlet ugyanakkor a punctum salinsen, a 18. századi kiérlelődéskor jellegzetes kelet-európai módon „népeinek” társadalmai helyett maga vette kézbe a felvilágosodás ügyét (holott Európában akkor már régen egyedülálló módon számított a pápai klerikalizmus bástyájának), hogy ezt is félsikerekkel és félkudarcokkal teljesítve az európai történelem nagy vízválasztója, 1789 után éppúgy a „népek börtönévé” váljék, mint Oroszország. Ezen az alaptényen már az sem változtatott sokat, hogy a forradalmak bukása és egy „összbirodalmi” reneszánszelképzelés fiaskója után az újabb századforduló körüli időben megint csak „fél-nyugatias” módon keretévé vált egy rapid kapitalizálódásnak és modernizálódásnak. Elkerülhetetlen felbomlását éppen az okozta, hogy a nacionalizmus korában a „népek börtönét” már lehetetlen volt átalakítani a népek szabad együttélési keretévé. Hogy felbomlása utána nem megnyugvás következett, hanem a zűrzavar még fokozódott, az jelentős részben megint csak négy évszázadra prolongált hibrid szerkezetéből következett: ez az abszolutizmus jellegénél fogva eleve nem volt arra alkalmas, hogy „népeiből” modern nemzeteket – akár tiszta államnemzeteket, akár tiszta nyelvnemzeteket – kovácsoljon ki, ami tőle Nyugatra és Keletre (ha nem is mindenütt „tökéletes” eredménnyel) az abszolút állam egyik alapvető történeti funkciója volt.

103-106. oldal (Magvető, 1983)

Kapcsolódó szócikkek: Habsburg Birodalom · Habsburg-ház
KingucK P>!

A legutóbbi gyermek, a kis Leopold születését megelőzően nem is volt ily gyakran szüksége a segítségemre! A tizedik magzatnál vajon megváltozik a helyzet? És ha még továbbiak is érkeznek? Márpedig nem úgy tűnt, hogy a császári pár felhagyott volna további utódok nemzésének a szándékával. Hogy végül hány Habsburg ivadék születik e frigyből, azt én meg nem tudtam volna jósolni. De az bizonyosnak látszott, hogy ameddig Mária Terézia elég fiatal ahhoz, hogy egészséges főhercegeket és főhercegnőket hozzon a világra, folytatni fogják eme áldásos tevékenységüket.

A titkos ajtó

KingucK P>!

Igaz, ami igaz, hogy az utóbbi években felpezsdült az élet a budai Vár környékén. Bizonyára nagy szerepet játszott ebben az ifjú, huszon-egynéhány éves Habsburg nádor, Alexander Leopold, vagy magyar nevén Sándor Lipót főherceg állandó jelenléte, amint azt az asszonyság nagy bölcsen az imént megállapította. II. Lipót császár fia, II. Ferenc császár öccse már negyedik éve lakott a felújított Budavári Palota számára kijelölt, déli szárnyában.

Hazatérés

MissWenut>!

A Jagellók és a Habsburgok 1515-ben kétoldalú házassági szerződést hoztak létre. Ennek megfelelően II. Lajos és Habsburg Mária, ill. Anna, Lajos húga és Habsburg Ferdinánd rövidesen házasságot kötöttek.

132. oldal

Kapcsolódó szócikkek: 1515 · Habsburg-ház
KingucK P>!

Frigyes azonban félreértette a hosszú csendet, és újfent taktikát váltott.
– Adj nekem nyolcezer vérszomjas lovast – kérte szelíden –, és én garantálom neked, hogy Pozsony ismét a Magyar Királyság része lesz!
Ezzel végre sikerült gyenge pontot érnie, és ezt ő maga is tudta. Alighogy befejezte a mondatát, Károly szeme felviláglott, és késő lett volna, hogy palástolja érzelmeit. Régóta fájt már a foga Pozsony vármegyére, márpedig az húsz éve idegen földhöz tartozott – azóta, hogy Andrásnak, a szent királyok utolsó leszármazottjának osztrák özvegye birtokaként Habsburg kézre került.

ELSŐ EPIZÓD A férfi kötelessége 1. fejezet

KingucK P>!

Károly mindenre emlékezett abból a pár napból: a halálba menetelő templomosokra, az öreg, kipróbált keleti oroszlán, Bátor Vilmos vezéri jellemének megnyilvánulására, a mintegy a semmiből felbukkanó, majd ugyanoda távozó, rejtélyes lovasíjászokra… Az isteni gondviselésnek köszönhetően akkor az Anjou-párt győzedelmeskedett, de Károly úgy látta, az ország szívében többé nem lehet biztonságban. Bár korábban sosem árulta el senkinek, valójában a temesvári udvar kiépítését mindig is egyfajta önkéntes száműzetésként fogta fel, mely addig tart, amíg a királyságban nem sikerül rendesen megszilárdítania hatalmát. Az ezerháromszázhuszonharmadik esztendő elején már övé volt egész Erdély, a Felvidék, és legutóbb a tengermelléken is megmutatta, ki az úr. Emellett jó kapcsolatot ápolt legtöbb szomszédjával, a lengyel királlyal egy önmagában is szerencsésnek tekinthető házasság révén erősítette meg szövetségét, a Habsburgokkal pedig… Nos, velük – elsősorban a vesztes mühldorfi ütközet miatt – akkoriban éppen maga sem tudta, hányadán áll.

1. fejezet

Kapcsolódó szócikkek: 1323 · Anjou-ház · Bátor Vilmos · Erdély · Felvidék · Habsburg-ház · I. Károly · Templomos
báthory>!

A szlovén Jelacich dühbe is gurult. A magyarokat éppen úgy gyűlölte, mint ahogy meggyűlölte a szerbeket. A Monarchiát szerette. Hazafi volt. De most itt állt, a hazaszeretetet kiterjesztette tanácstalan kezei között, mint egy lobogót, amelyet ki kell valahová tűznie, de sehol sem talált számára zászlótartót. Közvetlenül magyar fennhatóság alatt él honfitársainak egy része, a szlovákok és atyafiaik, a horvátok. […] Családja körülbelül százötven esztendeje szolgálta becsületesen és odaadóan a Habsburgok dinasztiáját. De két serdülő fia már a délszlávok önállóságáról beszélt és röpiratokat dugdosott előle, amelyek csak az ellenséges Belgrádból származhattak. […] Okos ember volt: tudta, hogy tehetetlenül áll ősei és ivadékai között, akik arra voltak rendelve, hogy egésze új nemzetség ősei legyenek. Arcuk az ő arca volt, hajuk és szemük az övé, de szívük idegen ritmusra dobogott, fejük idegen gondolatokat szült, torkuk új és idegen dalokat énekelt, amelyeket ő nem is ismert. És így a kapitány negyven éves korában aggastyánnak érezte magát és fiaiban már unokáinak unokáit látta.

355-356. oldal, Tizenkilencedik fejezet