Habsburg Birodalom fogalom

Amikor Ágost 1706-ban újból betört Lengyelországba, Károly Poznan mellett győzte le, majd a nemzetközi jogot semmibe véve keresztülvonult a Habsburg Birodalomhoz tartozó Szilézián, és megszállta a Szász Választófejedelemséget. Az itt kikényszerített altrandstädti békével elérte, hogy Ágost lemondott a trónról és az orosz szövetségről egyaránt. Érdekes és jellemző látvány lehetett, amikor a békekötés után a két király együtt ebédelt. A legyőzött – immár nem király, „csak” választófejedelem – Ágost ruháján csillogtak a sujtások, aranyékszerek, gyémántos csatok, míg a győztes Károly viseltes katonazubbonyt és térden felül érő egyszerű lovaglócsizmát viselt.

206, oldal

Nem létezett külön Habsburg-ellenes és külön törökellenes magyar hadinép ebben a században. Lényegében ugyanaz a katonaság küzdött hol a török, hol a Habsburg-hatalom ellen.

Magát ezt a közel négy évszázados integrációs keretet egyébként hosszabb távon minden tekintetben sajátságos köztes, sőt felemás helyzet jellemzi a kialakuló európai államrendszer nyugati és keleti prototípusai közt. Maga a „második jobbágyság” oly elhatározó jellegű demarkációs vonala is az új képlet testén át húzódott, hogy ott meg is rögződjék. Az osztrák örökös tartományok agrárstruktúrája alapjában véve a nyugatival maradt rokon, mi több, két szigeten (Tirol, Vorarlberg) azzal a még Nyugaton is kivételes politikai konzekvenciával, hogy a parasztság képviseletileg bennmaradt a tartományi „politikai testben”. Az államképlet egyfelől „keleties”, azaz az orosszal rokon volt a maga „birodalmi” jellegénél fogva, másfelől határozottan el is ütött attól, hiszen az összbirodalmi centralizáció mindvégig jórészt terv maradt. A dinasztikus egységen, valamint a katonai és a kincstári igazgatás központosításán mindvégig átütött az egyes „országok” (köztük tartományok) tradicionális különállása – legtöbb helyütt oly erővel, hogy az párját ritkította még nyugati viszonylatban is. Ha egyfelől a Habsburg-abszolutizmus kifejlődésének időbeli ritmusa a Nyugattal tartott rokonságot (az erősődő állam és a pozícióit védelmező rendiség „vallásháborúk” mezében, helyenként szükségképpen korai „nemzeti” jelszavakkal vívott konfliktusait csak a 17. század folyamán váltotta fel az állam igazi „abszolutisztikus” fordulata), másfelől már az első határozottabb fordulat, legalábbis Csehország esetében (1620), vérbeli „keleties” brutalitással következett be, hogy hasonló stílus kísérletével folytatódjék Magyarországon is (1670); a vártnál szívósabb ellenállás viszont itt fél évszázadon belül olyan kompromisszumhoz vezetett, mely természetesen elképzelhetetlen volt Keleten, de megint csak nincs párhuzama Nyugaton sem. Aminthogy annak sincs párhuzama, amilyen szinten az osztrák örökös tartományok egyidejűleg tartották meg a nemesség, polgárság és parasztság középkorias szabadságaival együtt tartományi rendiségük és széttagoltságuk masszív maradványait, és váltak egyben mégis a feltétlen dinasztiahűség jegyében az abszolutizmus bázisaivá. E „fél-nyugatias” képlet ugyanakkor a punctum salinsen, a 18. századi kiérlelődéskor jellegzetes kelet-európai módon „népeinek” társadalmai helyett maga vette kézbe a felvilágosodás ügyét (holott Európában akkor már régen egyedülálló módon számított a pápai klerikalizmus bástyájának), hogy ezt is félsikerekkel és félkudarcokkal teljesítve az európai történelem nagy vízválasztója, 1789 után éppúgy a „népek börtönévé” váljék, mint Oroszország. Ezen az alaptényen már az sem változtatott sokat, hogy a forradalmak bukása és egy „összbirodalmi” reneszánszelképzelés fiaskója után az újabb századforduló körüli időben megint csak „fél-nyugatias” módon keretévé vált egy rapid kapitalizálódásnak és modernizálódásnak. Elkerülhetetlen felbomlását éppen az okozta, hogy a nacionalizmus korában a „népek börtönét” már lehetetlen volt átalakítani a népek szabad együttélési keretévé. Hogy felbomlása utána nem megnyugvás következett, hanem a zűrzavar még fokozódott, az jelentős részben megint csak négy évszázadra prolongált hibrid szerkezetéből következett: ez az abszolutizmus jellegénél fogva eleve nem volt arra alkalmas, hogy „népeiből” modern nemzeteket – akár tiszta államnemzeteket, akár tiszta nyelvnemzeteket – kovácsoljon ki, ami tőle Nyugatra és Keletre (ha nem is mindenütt „tökéletes” eredménnyel) az abszolút állam egyik alapvető történeti funkciója volt.

103-106. oldal (Magvető, 1983)

[A] Habsburgok alkalmi, hibrid, belső összetartó erők nélküli államkonglomerátuma szerencsésebb fejlődés mellett sem lehetett volna Közép- és Kelet-Európa stabilizálódásának tényezője.

23. oldal

Herzl 1902-ben úgy látta, hogy víziója 1923-ra megvalósítható lehet. Noha tisztában volt az Osztrák-Magyar Monarchia sérülékenységével és a hosszú európai békét fenyegető veszedelmekkel, egy 1902 és 1923 között bekövetkezett döntő fontosságú eseményt nem láthatott előre – a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni szarajevói merényletet. A gyilkosság a régi nemzetközi berendezkedés végét jelentett, és egyben a nyitánya volt egy új világrendnek, amely egészen más volt, mint az előző, és amely nagyságrendekkel fokozta a zsidók szenvedéseit a Habsburg, az Orosz és a Német Birodalom romjai alól felemelkedő országokban. S merényletről kiderült, hogy az út, amelyet megnyitott, végső soron a holokauszthoz vezetett. De az 1914-ben Európára rontó rettenetes háború a zsidók számára a remény kapuját is feltárta. A Török Birodalom széthullása, a Balfour-nyilatkozat és Palesztina mandátumi területté nyilvánítása felkínálta a cionista mozgalom számára azt a történelmi lehetőséget, amelyre Herzl mindig várt, de amely az ő életében nem következett el. A történelem útjai kifürkészhetetlenek.

275-276. oldal

Micsoda egy kor! Franciaországba ekkor köszöntött be a reneszánsz, mint azt utóbb a történelemkönyvek meghatározták, és az itáliai építészet és a könnyed francia érzékiség frigyéből fenséges királyi kastélyok születtek a Loire völgyében. Olyan humanista szerzők szökkentek elő ebből a táptalajból, mint a költő Ronsard és a profán Rabelais.
Magában Ferencben egy igazi reneszánsz uralkodó öltött testet: a művészetek magas és jó megjelenésű mecénása. Még a botrányos, ám briliáns tehetségű aranyműves és szobrász, Benvenuto Cellini is Párizsban tevékenykedett, ahol a Louvre királyi palotája egyre újabb szárnyakkal bővült – sőt maga Leonardo da Vinci, aki magával hozta Mona Lisáját, hogy a Loire völgyében töltse utolsó napjait, végül a francia király karjai között lehelte ki lelkét.
A király új távlatokba tekintett. Verrazano az ő támogatásának köszönhetően jutott el Amerikába. Telepeket alapított Kanadában, és felfedezőket küldött Indiába, sőt azon is túlra. Kereskedelmi kapcsolatokat létesített a Földközi-tenger túlsó partján fekvő Marokkóval, mi több – a Habsburg német-római császár befolyását ellensúlyozandó –, még szövetséget is kötött a török Oszmán Birodalom uralkodójával, Dicsőséges Szulejmán szultánnal. Habár – ennek ellenére – hozzáadta fiát a firenzei Medici Katalinhoz, akinek gazdag hozományát rokon, a pápa biztosította.

Tizedik fejezet - 1572, 300. - 301. oldal

A HABSBURGOK BIRODALMÁNAK nem volt hivatalos elnevezése. Uralkodóit a 18. században is rendszerint megválasztották német—római császárnál^ (Mária Terézia nem, csak férje, Lotharingiai Ferenc lett német—római császár).
Ez a cím nem járt tényleges hatalommal, hiszen az egyes német királyok, fejedelmek önállóan, szuverén módon politizáltak.

12

A HABSBURG BIRODALOM abszolutisztikus államrendszerében az uralkodó nemcsak uralkodik, hanem kormányoz is: feladata a végső döntések meghozatala, a kormányszervek irányítása, közöttük az összhang megteremtése. Nagyon sok múlik e rendszerben az uralkodó személyén, szorgalmán, rátermettségén.

16 A birodalom központi kormányzata

1859: Olasz-osztrák háború, a Habsburg Birodalom elveszíti Lombardiát.

121. oldal

A HABSBURG BIRODALOM a 18. század közepén érte el legnagyobb területi kiterjedését. A spanyol ág 1700. évi kihalása után kitört örökösödési háborút lezárva 1714-ben Eszak- Itáliában a Habsburgok megszerezték Lombardiát (fővárosa: Milánó) és spanyol-Né- metalföldet, vagyis Belgiumot. 1718-ban, a pozsareváci békével immár a Tcmesvidék is — s ezzel Magyarország egész területe – felszabadult a török alól, sőt két évtizedig további balkáni területek kerültek Habsburg-uralom alá.
Lengyelország felosztásaival 1772-ben Galícia (fővárosa: Lemberg), 1775-ben Bukovina, végül 1795-ben Nyugat-Galícia került a Habsburgokhoz. Ezt követően a birtokállomány gyarapítására már legfeljebb csak területi kompenzáció (csere, kárpótlás) formájában került sor — eltekintve Krallá szabad városa 1846-ban történt bekebelezésétől.
Érzékeny veszteség volt viszont a birodalom legfejlettebb tartományának, Sziléziának az átadása, amely 1763-ban végérvényesen a poroszokhoz került.

11