gyerekszáj fogalom
A gyerekek időnként igen frappánsak, őszinték, naívak vagy viccesek. De érdemes figyelni a szavaikra, rég elfeledett igazságokról szólnak.
Idézetek
– Anya ne felejtsd el a reggeli mesét!
Ez volt a legújabb.
Mivel Pirike rendszeresen belealudt az esti mesébe, úgy érezte, jogos a követelés, hogy átaludt részekről legalább reggel értesüljön.
99. oldal
A felnőtteknek az esetek felében nincs idejük arra, hogy betartsák az ígéreteiket…
217. oldal (Geopen, 2015)
Még a nyár elején megkérte a kezem, csak hogy azonnal meg is feledkezzen erről: megjelölt magának, a tulajdonának minősített, kijelentve, hogy én vagyok az egyetlen lány, akit valaha is szeretni fog, aztán tudomást se vett rólam. Bár kétszer is megvertem, ez sem segített,…
67. oldal, 5. fejezet (Geopen, 2015)
…de Jem kijelentette, hogy már megint olyan vagyok, mint egy lány, márpedig a lányok mindig beképzelnek maguknak mindenféléket, ezért is utálja őket minden normális ember,…
65. oldal, 4. fejezet (Geopen, 2015)
Vigyázat! Felnőtt tartalom.
– Semmi baj. Anyuci azt mondja, hogy te nem kaptál rendes nevelést, és ezért nekünk muszáj veled meg… megen… megendeg… – Bosszúsan ráncolta kis homlokát.
– Megengedőnek lenni?
– Igen – vigyorgott. – Te tényleg istállóban nőttél föl? Szerintem az nagyon szuper lehet!
Na, tessék! Ez a következménye annak, ha hagyjuk, hogy gőgös, gazdag libák befolyásolják a fiatalokat. Chris nővére úgy fennhordta az orrát, hogy alaposan ráfért volna egy jó nagy pofára esés. Ez az egész nyamvadt családra igaz, ha már itt tartunk.
– Nem, édesem – válaszoltam. – Nem istállóban nőttem föl. De lefogadom, hogy anyukád is élvezné: igazán otthonosan érezné magát a tehenek között.
– Mú! – kacagott Mary csilingelő hangon.
13-14. oldal
Ezerféleképpen
Szeretem a gyerekeimet. Ez nem valami eget rengető kijelentés. Inkább magától értetődő elvárásnak számít egy szülővel szemben. Hiszen ez a normális, ha az ember szereti a saját gyerekeit. Minek akkora felhajtást csinálni a dolog körül? A gyerekeknek csak nincs szükségük rá, hogy nap mint nap elmondjuk nekik. Vagy mégis?
Tornáról tartottunk hazafele a kislányaimmal, esett aze ső, teljesen átáztunk és átfagytunk. Nyomorultul éreztük magunkat. Fáradtság, éhség, hideg és valamiféle belső kimerültség elegye volt ez. A kisebbik nyafizott, hogy fáj a lábacskája, a kezecskéje, sőt a buksija is fáj. A nagyobbiknak sem hiányzott sok, hogy eltörjön a mécses, és bevallom, nekem sem. Valahogy még is hazavonszoltuk magunkat, de hogyan tovább? Egyátalán semmihez nem volt kedvem. Mintha minden erőm elhagyott volna. Annyit bírtam kijelenteni: – Mindenki befelé a nagyágyba! – Egy szempillantás múlva ott voltunk mindhárman, összebújva. Betakaróztunk egy meleg pokróccal és csak úgy melegítettük egymást. Az volt a benyomásom, hogy ez valamiért egy fontos pillanat, de nem tudtam vele mit kezdeni. Hát ültünk ott szorosan egymáshoz bújva, én meg vártam, hátha eszembe jut még valami.
Semmi sem jutott az eszembe. Adélka viszont fészkelődni kezdett, és azt csipogta:
– Anyu szeretsz?
– Micsoda kérdés! Hiszen tudod, hogy szeretlek – válaszoltam meglepetten.
– Jó, de mennyire szeretsz? – Erre nem tudtam válaszolni. Annuskának, az idősebbiknek kellett közbeavatkoznia:
– Úgy érti, hogy úgy szereted, mint az aranyat és a drágaköveket, vagy úgy, mint a sót. Tudod, ahogy a mesében.
– Ja, vagy úgy! Erről még soha nem gondolkodtam.
– Nem? Akkor próbáljuk ki most! – ujjongtak a lányaim, amiért ilyen pompás új, szórakoztató dolgot találtak ki, amit ráadásul az ágyban is lehet játszani.
– Mondjuk el, mennyire szeretjük egymást. Anyu, én kezdem!
Adélka felült, izgatottan összpontosított és elkezdte:
– Anyuci, én úgy szeretlek téged, mint egy kényelmes nagy ágyat, amin puha párnák vannak meg egy jó meleg paplan.
– Én meg – ragadta magához a szót Annuska – én úgy szeretlek, mint egy forró vízzel teli kádat, amiben illatos fürdőhab van és mellette egy tányér gyümölcs, egy bögre gyümölcstea és sok szép, ragyogó gyertya.
Mindkettőnek csillogott a szeme, el voltak bűvölve, milyen jól kitalálták és várták, hogy én mit lépek. Teljesen le voltam nyűgözve, hirtelen nem tudtam, mint mondjak. (..)
Már nem emlékszem, mit találtam ki akkor, de azóta gyakran játszuk ezt a játékot, még tökéletesítettük is. Nem azt mondjuk, hogyan szeretjük egymást, hanem még minél is jobban szeretjük egymást. És így megtudtam, hogy jobban szeretnek, mint egy nagy, kényelmes karosszéket, ami a kandalló előtt áll, és meleg pokróc, egy jó könyv és illatozó kávé is jár hozzá. Sőt, jobban, mint egy gyöngyökkel kivarrt, selyemuszályos gyönyörű ruhát fátyollal és rózsacsokorral. Szerelmi vallomás ezerféleképpen.
Tudom, hogy a gyerekeknek szükségük van rá, hogy hallják. Megbizonyosodtam róla, hogy várják a szeretet kifejezését ezerféle megfogalmazásban. Talán leginkább akkor van rá szükségük, amikor valamitől félnek, vagy amikor valami nem sikerül nekik.
Éppen úgy, mint nekünk felnőtteknek.
15. oldal