gyerekkor fogalom
Idézetek
– Miért kérdi, tanár úr? Miért kérdi, milyen volt a múltam?
– Ötvenkilenc éves leszek holnap.
– Isten éltesse a tanár urat.
– És a gyerekkoromon gondolkodom. Meglehet, utoljára.
– Hogy érti ezt a tanár úr?
– Tudja, mikor múlik el végképp, Simon?
– Micsoda, tanár úr?
– A gyerekkor. Amikor az ember nem tud többé tökéletesen megfeledkezni magáról. Nem tudja magát feltétel nélkül odaszentelni valaminek. A napsütésnek, az esőnek, egy szelet vajaskenyérnek. Egy vonalnak, amelyet a papírra húz. A csákónak, amit újságból hajtogat. A nyavalyás, rongyokból készült futball-labdájának a hátsó udvaron, amit stadionnak képzel. Vagy akár a hólapátolásnak. Én már nemigen tudok így odaszentelődni. Egy könyvnek se.
– A munkába bele lehet temetkezni.
– Az más. Az munka. Én semmiségekről beszélek. Látszólagos értelmetlenségekről, kicsiségekről. Egy papírfecni, amiből kivágunk valamit. Egy vonal a homokban. Egy felhőminta. Egy izgalmasan letörött ág. Egy elgurult, aprócska alkatrész. Értéktelen, régi pénzérme, kopott üveggolyó. Ilyesmik.
223. oldal
Nem szabad csodagyerekeket nevelni. Nagy korlátoltságunkban örülünk annak, ha gyermekeink időelőtt okosabbak nálunk. Mondom, badarság! Meg kell hosszabbítani a gyerekséget és a gyerekességet. Ez a hosszú élet titka. Szeretem azokat az érett, nagy embereket, kik kacagva futnak a labda után. Kik rangosan és szürkülő fejjel nem szégyenkeznek gyerekes tréfákban résztvenni. Kik örülnek karácsonyra öt-hat évtizeddel vállukon, kik számolgatják, hányszor alusznak még a gyertyagyujtásig, pedig tudják, hogy nem a kis Jézus hoz nekik valamit, hanem asszonyuk, vagy unokájuk… Tapsolni jókedvben, gyerekesen , – uram, ez a fontos. Elcsenni apró jó falatot, melyet megtiltott az udvari tanácsos orvosprofesszor. Fájdalomokozás nélkül incselkedni a kór- és kortársakkal. E mellett mindig együttérezni a gyerekekkel, megérteni őket, mert eltöröljük a korkülönbséget. Ez az élet egyetlen, igazi meghosszabbítása: meghosszabbítani a gyerekkort…
Még csak tizenkét évesek voltunk, túl fiatalok az elmélkedéshez.
65. oldal, 6. fejezet
A babaház a szokott helyén áll. Gyerekkorában ez volt számára az álmok és kívánságok színpada. Egy hölgy ül az icipici zongora előtt, mintha játszana rajta. Valahol, láthatatlan helyen, talán a bölcsőben, alszik a kisbaba-baba. A nagyobb gyerek a gyerekszobában alszik a zongoraszoba mellett.
Gyermekkorából ismerős boldogság fogja el. A világot maga mögött hagyta az ajtó túloldalán, letérdelt, és elképzelt egy egészen más valóságot. Néha, amikor a nagymamáéknál aludt, éjjel is felkelt a babákkal játszani. Az éjszaka átalakította a szabályokat, megtörte a nappal szilárd tereit, és olyan volt, mintha a babák életre kelnének.
Maria a matracon aludt, szuszogott, Anna vigyázott, nehogy felébressze. Magának akarta megtartani a játékot.
Mindaddig, amíg a játék csak az övé volt, és senki más nem tudott róla, egészen addig bármi lehetséges volt. Nem telt az idő. Nem teltek az órák. A szoba és az ágy sem létezett. A hintaló sem a szoba sarkában. Valójában még ő maga sem. Szétolvadt az apró szobák árnyékában, puszta akarat volt, néha a gyermeké, néha az apáé.
37. oldal (Gondolat, 2013)
Sírása felidézi bennem gyermekkorom minden rémképét és mumusát, minden alkalmat, amikor felébredtem a sötétben, és nem éreztem önmagam határait.
Ellököm magamtól saját szorongásaimat, és megyek tovább. Megtalálom a szavakat.
– Megengeded, hogy megfújjam?
Kinyújtom a kezem. A kislány felkel, közelebb mászik a sarokból, először csak mellém, még nem jön az ölembe.
– Gyere ide.
Leülök a földre. Az ölembe veszem. Kis teste forró, kiverte a veríték a fájdalomtól. A dudor piroslik, körülötte, a bőr alatt, vékony piros csíkok keresztezik egymást, akár egy pókháló.
Eszembe jut a mondóka, amit egykor anya szavalt nekem. Szavak sarjadnak a már begyógyult sebeimből, lebegnek a levegőben. A kislány hallgatja.
Ráfújok, halkan a fülébe súgom a varázsigét, ahogy régen anya és nagymama az enyémbe.
A kislány már nem sír. A könnyek vonala fényes és piros az arcán.
Teljesen csendben van, maga elé néz, a sarokba, kissé a vállamhoz nyomja az arcát. Egyre súlyosabb lesz, ahogy fokozatosan elernyed az ölemben.
Ha ennek az érzésnek színe lenne, akkor sárga lenne, némi kék beütéssel.
Eszembe jut anya bágyadt mosolya azokban a pillanatokban, amikor az ölében ültem, és ugyanígy vigasztalt. Akkor mindezt kívülről láttam, és nem gondoltam, hogy ilyen érzés, ilyen tökéletes.
Valami megmozdul bennem, sokkal tágasabb és fényesebb vagyok belülről, mint bármikor korábban.
142. oldal (Gondolat, 2013)