Grubitsch "Grubbs" Grady személy
Idézetek
– Jól van, mester, megölöm, ha kívánod – mondja Dervish halkan
Lassan leeresztem a villámat.
– Mi van?
Megfordul, az arca kifejezéstelen. Pontosan olyan, mint amikor a lelke Vész herceggel küzdött. A pulzusom felpörög. Aztán Dervish elvigyorodik.
– Baromállat! – förmedek rá. Dervishnek kissé beteges a humorérzéke.
19. oldal
Egy család vagyunk. Együtt kell szembenéznünk minden rosszal.
Tudod, a villanyszámla nem fizeti ki magát.
227. oldal
Úszom a levegőben. Kitárt karral, mintha szárnyam nőtt volna. Ujjongó öröm. Varázslat. Pillanatnyi mámor. Legyőzhetetlen vagyok, akár egy…
Puff.
A hátsó udvar kerítése vet véget szárnyalásomnak.
Démonok
Ránéz Vész hercegre, aki már újfent siklik felénk.
– Na jó – döntöm el hirtelen, büszkén, hogy ilyen bátor vagyok, bár rögtön belém is hasít a rettenet. – Én is maradok. Így még több idejük marad a túlélőknek.
Dervish mosolyog.
– Mondtam már, hogy szeretlek, Grubbs?
– Még nem.
– Helyes. Utálom az ilyen érzelgős baromságokat. Ekkor Vész herceg felrikolt, és tűzzel áraszt el minket.
– […] Az a gyanúm, eléggé különc figura vagyok, nem értek a barátkozáshoz.
– Velem nagyon is könnyen összebarátkoztál – emlékeztetem.
– Mert te olyan vagy, mint én – mondja erre. – Kívülálló. Más. Csodabogár. Mind a ketten furcsák vagyunk, ezért jövünk ki egymással.
Nem hangzik valami jól az, amit mond, még sohasem gondoltam magamra úgy, mint csodabogárra – de gyerekes dolog lenne elkezdeni toporzékolni, és azt kiabálni, hogy „Én nem vagyok csodabogár!".
102. oldal, Vérfürdő az erdőben
– M-m… mi… mik… vagytok ti? – préselem ki magamból nagy keservesen, vacogó fogaim között szűrve a szót.
– A téged valaha ért legnagyobb bánat kezdete és vége – válaszolja a szörny egyszerűen, és hangjában nyoma sincs hencegésnek.
35. oldal, Démonok
Ne higgy a meséknek! Minden sztori, amely úgy végződik, hogy „boldogan éltek amíg meg nem haltak”, ökörség. Vidám befejezés nem létezik. Sőt. Befejezés sincs. Az élet megy tovább, két kanyarral arrébb már megint történik valami új. Legyőzhetsz hatalmas akadályokat, dacolhatsz ezer veszéllyel, farkasszemet nézhetsz a gonosszal, a végén dicsekedhetsz is vele – de az még nem befejezés. Az élet mindig odébb taszigál, megtáncoltat, meggyötör és megtör, új erőpróbát vagy tragédiát lök eléd, nem ereszt addig, amíg csak el nem éred az egyetlen valódi befejezést – a halálodat.
5
– Kezdem elveszteni, Grubbs.
Gombóc nő a torkomban, de nem hagyom, hogy Dervish lássa rajtam a félelmet.
– Mármint micsodát, az eszedet? Olyasmit nem veszthetsz el, amid sosem volt.
22-23. oldal