Gregor Man személy

Sok minden történt az alatt az év alatt és a következőkben is, de az ember emlékezete furcsán alakítja a múltat, csak az eredmények vagy a szerencsétlenségek kövei emelkednek ki a hétköznapok homokjából. Igazságtalan torzulás ez, mégis nehéz tenni ellene; mire észreveszed, már elszálltak a napok, az évek, és amit visszaidézel, nem az, ami valóban megtörtént, csupán kivonata, ilyen vagy amolyan vetülete a múltnak, róla alkotott ítéletedet mai tudásod formálja, mellyel már azt is tudod mi történt holnap. Mikor hozzákezdtem, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. De most már folytatnom kell, kötelesség ez veletek szemben, függetlenül attól, hogyan sikerül.

Avana 18. fejezet

Azt hiszem, a legjobb, ha azzal a pillanattal kezdem, mikor egyedül maradtam, bár ez a meghatározás nem pontos. Korábban is sokszor egyedül voltam már, és később jöttek idők, mikor még inkább magamra maradtam. Ugyanakkor a valóságban sohasem voltam egyedül, létezésem mindig sok embert foglalkoztatott. Ha másként nem, tartottak tőlem, vagy gyűlöltek. De az egyedüllétnek különösen érzékelhető (Dave, aki szeretett matematikai kifejezéseket használni, biztosan úgy mondaná, hogy szinguláris, kitüntetett) pillanata volt az, mikor az ajtó becsukódott mögöttem, és a lift halk zúgással ereszkedni kezdett.

(első mondat)

Aki a mi civilizációnkban nőtt fel, soha nem tudja elképzelni sem, milyen hosszú lehet egy éjszaka. Nappal a látható világ mozgásának rendje hordozza az időt, mindegy, hogy mi, egy levél rezgése vagy az óra mutatói. A sötétség végtelenségét azonban nincs máshoz mérned, csak szíved dobogásához, a lehulló csöppek zuhogásához, és ha megkísérled, előbb bolondulsz meg, mint kiszámolnod sikerül, hatvan perc hosszat rajtuk. Egy-egy éjszakán átéltem egész életem, s azóta értem igazán emberőseim imádatát a nap és a tűz – a természet vagy emberkéz szülte fény – iránt. A nappalok rövid közjátékok voltak csupán folyton megújuló végtelenségében, könyörtelenül jött, s vonakodva távozott hajnalban, legyőzetlenül csak visszavonult, hogy tizenkét óra múltán újból rám borítsa az időtlen létezés kínját.

153. oldal (2.kiadás)

Bocsássátok meg, hogy zavarosan írok, de a keserűség, amely – most már biztosan tudom – életem utolsó percéig elkísér, fegyelmezetlenné tesz. Más úgy írni – az eltemetett agyagtáblákra gondolok – , hogy csak a ti tájékoztatásotokra gondoltam, és más így, amikor nyomaszt az információ tartalma, annak ellenére, hogy sem az információ felhasználhatóságában nem bízom, sem azt nem tudom még, hogy hová rejtesm ezeket az újtáblákat úgy, hogy számotokra mégse maradjanak felfedezhetetlenek.

14. oldal