Gilbert Blythe személy

Jaj, Gilbert, azt hiszem, botrányosan szerelmes vagyok beléd. Remélem, ezt nem tartod tiszteletlenségnek! Persze, végül is nem vagy lelkész!

– […] A csecsemőknek dédelgetésre, babusgatásra, szeretetre és annyi gügyögésre van szükségük, amennyi csak beléjük fér, kicsi Jem pedig mindet meg is kapja, az Isten áldja azt az icuri-picuri szívecskéjét.
– Rémes vagy, Anne – tiltakozott Gilbert, aki csak apa volt, és nem anya, következésképpen nem hitt feltétel nélkül abban sem, hogy mindentudó úr téved. – Egyenesen borzasztó, ahogy te ehhez a gyerekhez beszélsz. Sosem hallottam ilyet.
– Látszik is rajtad, hogy nem. Menj csak szépen a dolgodra, és ne zavarj minket. Vagy nem neveltem fel három Hammond-ikerpárt, pedig még tizenegy éves sem voltam? Mindentudó úr és te hidegvérű, elvetemült teoretikusok vagytok. Nézd csak, Gilbert! Rám mosolyog… pontosan tudja, hogy miről beszélgetünk. És egyet is ért a mamával az ő icike-picike tündérkéje, ugye?
Gilbert magához ölelte mindkettőjüket:
– Ó, ti anyák! Ti anyák! Isten tudta, mit művel, amikor megteremtett titeket!

(A friss bölcsészdiplomás Anne Shirleynek, a summerside-i középiskola újdonsült igazgatónőjének levele Gilbert Blythe-hoz, a kingsporti Redmond Egyetem orvostanhallgatójához.)

„Mert hogyan is várhatná el egy édesanya – szól a mindentudó úr –, hogy gyermeke helyes beszédet tanuljon, amikor befolyásolható szürkeállományát állandó jelleggel nemes nyelvünk olyan lehetetlen kifejezéseivel és kicsavart fordulataival traktálja, mint amikkel a gondjaikra bízott, jobb sorsa érdemes gyermekeket sújtják a vigyázatlan anyák? Egy örökösen üntyüli-püntyülinek becézett gyermek hogyan alakíthatna ki megfelelő képet önmagáról, lehetőségeiről és sorsáról?”
Anne-re mély benyomást gyakoroltak az olvasottak; közölte is Gilberttel, hogy megszeghetetlen szabályként állítja mindkettőjük elé, miszerint soha, semmilyen körülmények között nem „gügyöghetnek” a gyermekeikkel. Gilbert ezzel egyet is értett, melynek következtében ünnepélyes fogadalmat tettek e kérdésben – amelyet Anne a legelső alkalommal, hogy a babát a karjába tették, megszegett.
– Te üntyüli-püntyüli tündérkém! – kiáltott fel.

Alkonyatkor Gilbert állított be; előbb benézett a Gyümölcsös-lejtőre, és ott hallotta a hírt. Lelkesen gratulált a nyertesnek. De torkára forrt a szó Anne arckifejezése láttán.
– De Anne, mi a baj? Azt vártam, hogy sugárzol majd a boldogságtól, hogy megnyerted a Rollings Megbízható Sütőpor díját! Örülj neki!
– Jaj, Gilbert, legalább te ne! – könyörgött Anne amolyan „te is, fiam, Brutus”-hangon. – Azt hittem, ha más nem is, te megértesz. Hát nem fogod fel, milyen rettenetes?
– Bevallom, nem. Miért, mi a baj?
– Minden – nyöszörögte Anne. – Úgy érzem, mintha megbélyegeztek volna. Mit gondolsz, egy anya hogy érezné magát, ha gyermekén egy sütőpor szégyenbélyegét fedezné fel? Megmondom neked: ugyanúgy, ahogy én most. Szeretem ezt a szegény kis novellámat, és beleírtam szívemet-lelkemet. Szentségtörés, hogy egy sütőporreklám szintjére süllyesztették le.

– Hagyd most Philt és az ibolyákat, Anne – szólalt meg Gilbert, és határozottan megragadta Anne kezét, hogy ki ne tudja szabadítani. – Mondani akarok neked valamit.
– Ne! – kiáltott közbe Anne könyörögve. – Ne, Gilbert, kérlek, ne!
– Muszáj elmondanom. Ez így nem mehet tovább, Anne. Szeretlek. Te is tudod, hogy így van. El sem mondhatom, mennyire. Remélhetem-e, hogy egy nap a feleségem leszel?