George Stephenson személy

Végig érve a folyosón egy újabb ajtót vártunk, a puszta falon kívül azonban semmi nem volt ott. – Nem! – kiáltotta el magát a hadnagy idegesen, majd vadul tapogatni kezdte a falat. – Zsákutca! – Lemondóan ingattam a fejem.
– Drága, drága Haszim hadnagy. Hát még most se tanulta meg, hogy ebben a piramisban egyszerűen nem léteznek zsákutcák?
– Igazán? Rendben – bólintott. – Akkor lássunk neki. – Mindenki a hozzá legközelebb eső falat kezdte el nyomkodni, ám eredmény nélkül. Végül már én is feladtam a reményt, s a többiek mellé roskadtam a földre. A hadnagy azonnal felelősségre vont. – Szóval, nincsenek zsákutcák, mi?
– Pedig meg mertem volna esküdni – sóhajtottam.
– Mondtam, hogy vissza kellene fordulni.
– De azt is mondta, hogy arrafelé nem lehet kijutni. Minek építették volna ezeket a járatokat, ha nem lehet kijutni belőlük? Nem falazhatták be magukat az építők.
– Talán csak… erősebben kellene nyomni azt az átkozott falat!
– Én ugyan vissza nem fordulok! – hördült fel Stephenson.
– Maga azt teszi, amit én mondok! – rivallt rá a hadnagy, mire Stephenson ijedt teknősbékaként húzódott vissza a páncéljába. Nekem viszont most kezdtek elszakadni az idegszálaim.
– Nem hagyná abba az ordítozást? – A hadnagy erre felpattant a faltól, és felém hadonászott a fáklyával.
– Maga az oka mindennek! Maga akart folyton rejtett ajtók után kutatni, kedves frissen diplomázott kis régészkisasszony!
– Egyiptológus! És: én legalább eljutottam idáig! – kiáltottam vissza felháborodva. – Nélkülem még mindig ott toporognának a fal túlsó oldalán!
– Ne mondja! Nem is tudom, ki volt az, aki átesett azon az istenverte ajtón! – üvöltötte magából kikelve, majd haragjában hatalmasat dobbantott az egyik lábával. Még szívesen folytattam volna az energia-levezető eszmecserét, ha abban a pillanatban a hadnagy kisebb porfelhő kíséretében el nem tűnik a szemünk elől. Csupán a fáklyáját hagyta maga után. Ahogy lenéztem, azonnal elszállt a haragom, és elégedetten bólintottam.
– Tudtam, hogy itt is lesz egy! – A két kísérőrendőr azonnal letérdelt a kis négyszögletes lyukhoz, majd a sovány aggódva lekiáltott az odavetett lámpafényben fürdőző éppen feltápászkodó hadnagynak.
– Jól vagy, főnök? – A hadnagy köhintett néhányat, majd kíváncsian pislantott fel rám.
– Remélem, most boldog! – Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.
– Naná.