Gemma Doyle személy
Idézetek
Senki sem kérdezi, hogy vagyok, vagy mit csinálok. Fütyülnek rá. Mi, lányok tükrök vagyunk, akik úgy verjük vissza az arcmásukat, ahogy látni szeretnék magukat. Üres lánykancsók, akikből kimosták a saját becsvágyat és a magánvéleményt, és akik csak arra várnak, hogy a tetszetős megalkuvás hűs, állott vizével töltsék meg őket.
283-284. oldal, Huszonhatodik fejezet
– Miért olyan lassú minden? – támaszkodom egy márványoszlopnak, de az fickándozik a kezem alatt, ezért gyorsan visszahúzom a kezemet.
Az oszlop életre kelt.
A felszínén több száz apró márványtündér és -szatír nyüzsög. Egy undorító kis vízköpő kibontja a szárnyait, és félrebillenti a fejét. – Végre úgy látjátok a dolgokat, amilyenek valójában – jelenti ki. – A többiek azt hiszik, ez csak álom. De ők álmodnak, nem mi.
311. oldal, Huszonkilencedik fejezet
Lebegek a bőrömben. Napokig tudnék így lebegni. E pillanatban a szívfájdalommal és csalódásokkal teli valóságos világ csak lüktetés a védelmező hártyán, ami mögé ittuk magunkat.
134-135. oldal, Tizenharmadik fejezet
Átölel, és kis puszit nyom az arcomra. Kicsit felzaklat ez az oldala, mintha egy kedvtelésből tartott cápa hirtelen aranyhalnak képzelné magát.
A miénken túli világban édesen csobog egy folyó vize, és elvarázsol minket, hogy azt halljuk, ami hallani szeretnénk, és amit látnunk kell, azt úgy formálja, hogy képesek legyünk továbblépni. Abban a vízben feledünk minden csalódást, és megbocsátják a tévedéseinket. Ha beletekintünk, erős apát látunk. Szerető anyát. Meleg szobát, ahol védenek, bálványoznak, akarnak minket. És a jövőnk bizonytalansága nem több, mint az ablaküveget elhomályosító lehelet.
371. oldal, Harminckilencedik fejezet
Megbocsátás. A szó törékeny szépsége gyökeret ereszt bennem, miközben hazafelé sétálok az erdőben. Elhagyom a barlangokat és a vízmosást, ahol a föld befogadta az őz testét, és a Kartik által rögtönzött sírból nem áll ki semmi, csak egy-két csont, bizonyságul, hogy valóban megtörtént. És hamarosan már ezek is eltűnnek.
De a megbocsátás… Belekapaszkodom ebbe a törékeny reménységbe, magamhoz ölelem, és emlékeztetem magam, hogy valamennyiünkben van jó is meg rossz is, fény és árnyék, tehetség és kínlódás, választás és megbánás, kegyetlenség és áldás. Önmagunk chiaroscuro-i vagyunk, egy csipetnyi illúzió, ami küszködve próbál valami szilárddá és valóságossá válni. Meg kell ezt bocsátanunk magunknak. Nem szabad elfelejtenem, hogy megbocsássak magamnak. Nagyon sok szürkével kell megbirkóznunk. Senki sem élhet örökösen a fényben.
372. oldal, Harminckilencedik fejezet
Látogatási nap (fn.) Az internátusokban elfogadott hagyományos alkalom, amikor a bentlakókat felkereshetik a családtagjaik, ami mindenkinek kínos, és senkinek sem okoz örömet.
275. oldal, Huszonhatodik fejezet
[…] hogy segíthetnék rajtuk, amikor azt se tudom, hogy segítsek magamon?
274. oldal, Huszonötödik fejezet