Gavril Fadaye személy
Idézetek
– America Singer. Igazán érdekes a neve. Van esetleg valami története annak, hogy miért ezt kapta? – kérdezte Gavril.
[…]
– Tulajdonképpen igen. Amikor anya velem volt terhes, sokat rugdalóztam. Azt mondogatta, hogy harcos leszek, ezért arról az országról nevezett el, amelyik annyit küzdött azért, hogy ne hulljon szét ez a Föld. Fura, de el kell mondjam, hogy igaza volt: amióta csak megszülettem, mindenért megharcoltam vele.
Gavril elnevette magát. – Pedig az elmondása alapján ő is eléggé tüzes teremtés benyomását kelti.
– Az is. A makacsságom jelentős részét tőle örököltem.
– Szóval makacs is. Esetleg forrófejű?
Láttam, hogy Maxon eltakarja a kezével a száját, és jót nevet mögötte.
– Néha igen.
– Ha már ilyen forrófejű, elképzelhető-e az, hogy ön kiabált a hercegünkkel?
Mélyről jövőt sóhajtottam. – Igen, én voltam az. És tudom, hogy anyám ebben a szempillantásban rohamot kapott.
268-269. oldal, 18. fejezet (GABO, 2013)
– Elnézést. Nagyon feszült vagyok az egésztől. Viszont apánál biztosan jobban viselem.
Gavril a fejét csóválta.
– Elképzelni sem tudom, hogy akadjon ember, akit nála jobban megviseljen a helyzet. Az első találkozásuktól fogva az édesanyja lett az édesapja mindene, az egész világa.
11. oldal
– Az ön édesapja pedig… Szerintem fogalma sem volt, hogy mit is keres. És az igazat megvallva, az édesanyjának sem. De mindenben tökéletesen összeillettek. Amivel már mindenki más rég tisztában volt, mire ők is ráébredtek.
– Tényleg? – kaptam fel a fejem. – Ők nem tudták?
Gavril enyhe grimaszt vágott.
– Pontosabban szólva, inkább az édesanyja nem tudta. Úgy tűnik, önöknél ez családi vonás – nézett rám jelentőségteljesen.
12. oldal
– És mindannyian olyan édesek és kedvesek, mint amilyennek tűnnek? […]
– Khm… – Maxon elnézett Gavril mellett, egyenesen rám. – Majdnem mind.
200. oldal, 14. fejezet (GABO, 2013)
Gavril többféle kérdést is feltett, de volt kettő, ami mindenkinél előkerült: „Mit gondol Maxon hercegről?” és „Maga az a lány, aki kiabált vele?” Nem mondhatnám, hogy vártam azt a pillanatot, amikor ország-világ előtt bevallhatom, hogy én szidtam le a jövendő királyt. Hála istennek, mindenki úgy tudta, hogy ez csak egyszer fordult elő.
