Galadriel személy

De a Gyűrű-hordozó elől, aki maga is látta a Szemet, nem lehet eltitkolni. Az egyetlen, a Háromból megmaradt, itt van Lórien földjén, Galadriel ujján, ez tény és való. Ez Nenia, a Gyémátgyűrű, s én vagyok az őrizője.
– Ő sejti, de tudni nem tudja – még nem. Érted már, hogy a ti érkezésetek a mi számunkra miért a Végzet lába nyoma? mert ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az Ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva.
Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan elfelejt és elfelejtik.

Nem tudom, Szarumán mit gondolhatott, hogy tudta-e, mi történik; de azt tudom, hogy nem tudta, mit kezdjen ellene. Persze, lehet, hogy a varázstudománya az utóbbi időben megkopott; így egymagában, a szolgasereg, a gépezetei meg a mifenéi nélkül, tudjátok, hogy mire gondolok, ebben a szorult helyzetben elpárolgott a mersze, inába szállt a bátorsága. Nagyon más az, mint az öreg Gandalf. Nem tudom, nem annak köszönheti-e a hírét, hogy volt esze és bevette magát Vasudvardba.
– Nem – mondta Aragorn. – Valamikor nagy volt, mint a híre. Tudománya mély, gondolkodása kifinomult, s a keze csodálatosan ügyes; s ráadásul hatalma volt mindenki más akaratán. A bölcset meggyőzte, a kisembert megfélemlítette. Ez a hatalma kétségtelenül még ma is megvan. Merem állítani, hogy kevesen akadnak Középföldén, akik négyszemközt megállnának vele szemben még így is, hogy vereséget szenvedett. Talán csak Gandalf, Elrond és Galadriel, most, hogy Szarumán gonoszságáról lehullt a lepel, de mások kevesen.
– Az entek – mondta Pippin. – Egyszer már úgy látszott, hogy sikerül kifognia rajtuk, de többé soha. Mert egy biztos: nem értette őket, és elkövette azt a hibát, hogy őket kihagyta a számításaiból. Velük kapcsolatban semmi terve nem volt, s azután, hogy munkához láttak, már ideje sem, hogy kiagyaljon valamit.

Ekkor Elrond és Galadriel előrelovagolt; mert a Harmadkor véget ért, a Gyűrűk ideje elmúlt, s e kor énekei, történetei a végükhöz közeledtek.

– Kilencen kelnek útra, így szólt az üzenet. Talán megváltozott a Tanács elhatározása, s, mi nem vettük hírét? Elrond messze él, sűrűsödik közöttünk a homály, s az árnyak évről évre hosszabbra nyúlnak.
– Nem, a Tanács nem döntött másképp – szólalt meg Galadriel Úrnő, most első ízben. Hangja tiszta volt és csengő, de mélyebb, mint a nőké szokott lenni. – Szürke Gandalf is a társasággal tartott, de e föld határát már nem lépte át. Mondjátok hát, hol van: mert nagyon vágytam már szót váltani vele. Ám, míg át nem lépi Lothlórien határát, túl messzi van, nem látom őt, szürke köd veszi körül, léptei, gondolatai rejtve maradnak előttem.
– Ó, jaj! – mondta Aragorn –, Gandalf, a Szürke, a Homályba zuhant. Ott maradt Móriában, ő nem menekült meg.

– Úrnőm, minden vágyamat ismered, s hosszan őrizted az egyedüli kincset, amelyet keresek. De az mégsem a tiéd, hogy nekem adhasd, még ha szeretnéd is, s én csak a homályon át juthatok el hozzád.
– De ez talán mégis föl fogja deríteni a szíved – mondta Galadriel –, mert ezt azért bízták rám, hogy neked adjam, ha átmégy e földön. – S fölvett az öléből egy ezüst tűbe foglalt nagy vízzöld drágakövet, a tű széttárt szárnyú sast formázott, s ahogy fölemelte, a kő megvillant, mint tavaszi levelek közt a nap. – E követ Celebrian, a lányom kapta tőlem, s az ő lánya tőle, s most hozzád kerül, a remény jeleként. Íme, vedd a nevet, amely számodra megjósoltatott: Elassar, Elendil házának tündeköve!
Aragorn átvette a követ, mellére tűzte, s aki látta, elámult, mert eddig még sosem vették ész-re, mily szálas és királyi termetű, s most úgy érezték, lehullott válláról a sok-sok év minden fára-dalma. – Köszönet, Úrnőm, az ajándékért – mondta. – Köszönet neked, Lórien Úrnője, akinek méhéből Celebrian s Arwen fakadt, az Esti csillag. S mi magasztalóbbat mondhatnék ennél?

– S most te következel, Gyűrűhordozó – mondta, és Frodóhoz fordult –, s nem azért utolsóként, mert a gondolataimban utolsó lennél. Számodra ezt készítettem. – Egy piciny kristályüvegcsét emelt a magasba: megcsillant s fehér fényt árasztott Galadriel kezéből. – Ez az üvegcse – mondta – Erendil csillagának fényét őrzi a szökőkutam vizében oldva. Minél sötétebb körülötted az éjszaka, annál tisztább fénnyel világít. Fényeskedjék neked a sötétben, mikor minden más fény kialudt. És ne feledd el Galadrielt, meg a Tükrét!