futball fogalom

Végre beözönlenek a mi Ördögeink. Ugyanazok a srácok, akik általánosban még súlyos büntetéseket kaptak azért, mert hülyére verték egymást, most jutalmat kapnak ugyanezért. Ezt futballnak hívják.

Az Ördögök munkában

A versenyló dicsősége a labdarúgó dicsőségéhez hasonlatos. Tegnap még kisfiú, aki a grundon rúgja a labdát, és egyszerre mindenki kedvencévé válik, a szakértők beszédtémája, a tömeg lelkesedésének tárgya lesz. Dicsősége az idő múlásával egyenes arányban nő, amíg csak gólokat rúg. Aztán fokozatosan kiszorul a pályáról, és teljesen megfeledkeznek róla. Méghozzá éppen azok az emberek felejtik el a leghamarabb, akik mindenkinél harsányabban lelkesedtek érte. A nagy futballista helyére másik kerül. Ilyen a versenyló pályafutása is. Addig nagy a híre, amíg legyőzhetetlen a versenyeken. Talán csak annyi az egyetlen különbség, hogy a lovat nem irigyli senki. Lovak között ismeretlen az irigykedés, az emberek pedig hála istennek még nem tanulták meg, hogy lovakat irigyeljenek. Ámbár az irigység útjai kifürkészhetetlenek.

41-42. oldal (Európa, 1985)

A futball tehát olyan fogyatékosságnak minősül, amellyel mindig számolni kell. Ha tolókocsihoz lennék kötve, senki nem szervezne a környezetemben semmit egy legfelső emeleti lakásba, akkor hát a bajnoki idény alatt miért terveznék bármilyen közös programokat egy szombat délutánra?

261. oldal - Zsarnokság (Európa, 2010)

Az érzés, hogy a futballnak nincs szüksége ránk, elviselhetetlen. És mivel továbbra is reménytelenül szerelmesek vagyunk a játékba, mentegetni próbáljuk: elrabolták tőlünk gonosz emberek, akik saját céljaikra használják, pedig a foci az legszívesebben örökké Mennyei Megyei lenne a Premier League-ben és a Bajnokok Ligájában is, pirotechnikával, hepehupás pályákkal meg másnapos beállóssal, és Cristiano Ronaldóhoz is éppúgy oda lehet menni, hogy meghívjuk egy sörre, mint Gézához, aki kihugyozza a labdát a kapuból.
Érezni akarjuk, hogy – mivel a mi életünkben mindig is csak a foci számított – számítunk a futballnak. Hogy nélkülünk nem kezdik el a meccset, a szeretetünk pedig olyan erős, hogy Fernando Torres nem árulja el a Liverpoolt a Chelsea-ért.
A valóság ezzel szemben az, hogy Torres az árulás tetejébe még azt is mondja a videóinterjúban, hogy végre nagycsapatban akart játszani. Hogy a kezdő sípszó nélkülünk is felhangzik, mert a futball öntudatra ébredt, és önjáróvá vált. Nincs már hiányzó léc a kerítésen, amin át beleshetünk a stadionba, a te városodban játszik Európa két legjobb csapata, és te nem láthatod, mert nem tudod kifizetni a jegyet. Vagy kifizeted, rámegy az összes pénzed, és akkor a biztonsági őrök azzal babrálnak, hogy mindenkitől elszedjék az aprót, ahelyett, hogy beengednének, és te úgy érzed, átvertek, mert nem menetrendszerű látványosságra fizettél be, hanem a saját rítusaidat akartad. Úgy érezted: egyek vagytok a futballal, de ő lehagyott, te pedig üvöltve követeled a kontrollt, aminek az illúziójába ringattad magad egész korábbi életed során.
Piszok nehéz dolog az egyensúly. Józan észt keresni ott, ahol az őrület az úr.

258-259. oldal

Szergej Pugacsov szerint Putyin Kremlje úgy kalkulált, hogy a brit társadalomban az elfogadottsághoz az ország legfontosabb szívügyén, a nemzeti sporton át vezet az út.

341. oldal Londongrád

KEPES:
Kokó, szerinted kell-e isteníteni a sportolókat?
KOVÁCS ISTVÁN:
Lehet, hogy most lejáratom magam sok ember szemében, de a sportolót és a labdarúgót külön venném. Rajongok a labdarúgásért, nagyon sok labdarúgó barátom van, de a magyar focin nőttem fel, és egyre gyengébb magyar focit látok. Nem azért, mert nagyképű vagyok és fenn hordom az orrom, de nem tartom egy kategóriának a jelenlegi magyar labdarúgókat és a többi sportolótársamat. Lényegesen nagyobb teljesítményt adok le az esetleges sportsikerekért vagy elismerésekért, mint a labdarúgók. Azt hiszem, aki olyan szintű sportteljesítményt ad le, mint, mondjuk, egy úszó, kajakozó, öttusázó, az valamilyen szinten megérdemli még azt is, hogy akár istenítsék. Ennek ellenére nem őt istenítik, hanem a kétballábas labdarúgót, aki minden második meccsen lő egy gólt. Eltolódott a mérce Magyarországon.

25. oldal

Életében nem látott még egyszerre ennyi embert, szinte kizárólag férfiakat, akik ráadásul olyan izgalomban voltak, mintha élet és halál kérdéséről volna szó. Persze – szögezte le magában mindjárt a mérkőzés első perceiben Szállási Titusz, ahogy végigmérte a körülötte lévő arcokat – ez számukra bizonyára az is. A futball egyáltalán nem volt régi dolog, a bajnokságok alig több mint tíz éve kezdődtek el, de máris nagy tömegeket vonzott. Kell hát lennie benne valaminek, ami ilyen erővel képes fölcsigázni ennyi, a társadalom legkülönfélébb rétegeihez tartozó ember figyelmét.

105. oldal

Feszült csendben utaznak: a meccs félóra múlva kezdődik. Csak két hete, hogy a Szovjetunió végre hivatalosan is elismerte Nyugat-Németországot mint államot és mint az ENSZ tagját, most pedig az Európa-bajnokság döntőjében találkoznak. Mintha többről lenne szó, mint sportról.
[…] A csapatok ijesztően élethű színekben – Nyugat-Németország fehérben, a Szovjetunió pedig vörösben – vonulnak ki a zöld gyepre (néhányan a társaságban hangosan ámuldoznak a színes tévén, Iván pedig elégedetten néz körbe). Elhangzanak a nemzeti himnuszok, majd Hurcilava és Beckenbauer kezet ráznak a kezdőkörben. A játékosok elfoglalják a helyüket a pályán. A meleg nappaliban Alekszandr enyhén megborzong. Úgy érzi, soha semmit nem akart annyira, mint hogy a Szovjetunió megnyerje ezt a meccset. Az osztrák bíró megfújja a sípját. A mérkőzés kezdetét veszi.
A feszültség azonnal új magasságba hág. Tapintható, émelyítő és pánikszerű lesz. Az első néhány percben mintha minden labdaérintés ijesztő fontossággal bírna. Minden kezdeti támadást örömteli és vérszomjas kiáltások kísérnek, ha a vörös mezek nyomulnak előre, és a tehetetlen rémület csöndje, ha a fehérek. Kis idő múltán azonban mindenkin erőt vesz a közönyös letaglózottság. […] És aztán Müller betalál. A televízióból elnyújtott fehérzaj zúdul a szobára. Az egyetlen hang, amelyet hallani lehet a sűrű füsttel megtelt levegőben. Mindenki megrendülve vámul a képernyőre. A labda a hálóban. A fehér mezes németek boldogan rohangálnak és örömtáncot járnak a gyepen. A szobában mintha valaki meghalt volna.
A második félidő megkezdése után percekkel – néhányan még vissza sem ültek a helyükre – berúgják a következőt. Ezt a gólt, miközben Wimmert megrohamozzák boldog csapattársai, sokkal hosszabb csend követi. Sőt, még többé-kevésbé tart is, amikor hat perccel később Müller átnyomul a védőkön, és egy rendkívüli lövéssel megsemmisíti azt a maradék, kimondatlan reményt is, amely még ott lappangott a fullasztó nappaliban. A mérkőzés hátralevő részét néma undorral nézik végig. A kezdőrúgás mintha évszázadokkal ezelőtt, nem is ebben a világban történt volna meg. Egy másik világban, a csodálatos lehetőségek világában, amely mostanra csúfondárosan megsemmisült. A szovjet játékosok minden erejükkel küzdenek, hogy feltartsák az őket rohamozó németeket. De feladták a harcot. megrendültek. Elhangzik a játék végét jelző három metsző sípszó, és a győztesek – bozontosan, akár a hippik, és véznán, akár a drogfüggők – égnek emelik az öklüket. Rudakov összeroskad a kapuja előtt. Hurcilava szemébe könnyek szöknek. Amikor Belgium királya átadja Beckenbauernek a trófeát, Iván kikapcsolja a tévét. Az utolsó kép, amit az elsötétülő képernyőn látnak, Beckenbauer, ahogy a feje fölé emeli a kupát. még csak nem is mosolyog.

38-41. oldal

A róm. kath. templomban éppen elsőáldozás, a jegenyékkel övezett football-pályán pedig bajnoki labdarúgó-mérkőzés zajlik, galántai területi bajnokság, I. osztály: FELSŐSZELI-TAKSONY. A párosítástól – két szomszéd faluról lévén szó – sokat remélünk: izzó szenvedélyt a pályán, távoli napkitöréseket, mágneses vihart etc.
Ó, nem. („Csalfa, vak remény.”) „Časovanú mu daj*, Roman, a mindenségit nekije!” – ez az első szurkolói hang, amit hallunk. „Hova futsz? Pod' na kraj!”** – ez meg a második. „Ez nem vót faul, pán rozhodca?”*** És így tovább. A mátyusföldi identitás félreérthetetlen szólamai. (Lásd még: nyelvében él a národnostná menšina****.)

* Ütempasszt adj neki.
** Gyere a szélre!
*** Bíró sporttárs.
**** Nemzetiségi kisebbség.

68–69. oldal – Kiskofola (Kalligram, 2015)

Az még csak érthető, hogy valaki mámorosra szaladgálja, hadonássza, ugrálja magát, de az már érthetetlen, hogy például tizenegy izmos ember rugdal egy labdát, és harmincezer nyeszlett rúg be a nézésétől.