fordítás fogalom
Idézetek
Azt hiszem, jó prózát gördülékenyen fordítani csak úgy lehet, ha az ember kicsit ivott. És teliholdkor.
120. oldal, Bemutatás: ők azok, akikkel szeretnék újra találkozni
A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni, és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el is lehet felejteni!
11. oldal, Ember a világ végén (Magvető, 1973)
Már éppen szóvá akarom tenni, hogy miért ezt a régi dán fordítást olvassa az új helyett, amely időben és gondolkodásban is közelebb áll hozzánk – a fordítások ugyanis rendszerint gyorsabban elavulnak, mint maguk a művek, ez az irodalom egyik rejtélye: lehet akármilyen jó és fontos a fordítás, mégis mintha jobban kötődne a korához, mint a mű maga.
199.
A műfordítás mindig csoda egy kicsit, csoda, ami megesik a költővel, s ugyanakkor munka is, fárasztó és nehéz, épp nehézségében vonzó. Hordja, dajkálja magában az idegen verset, ha bájkörébe lép, s elképzelhetetlen, reménytelen, hogy magyarul szólaljon meg egyszer. Elképzelhetetlen és reménytelen egészen addig – míg meg nem szólal.
[…]
Egyik versben a dallam ragadott el, másikban a kép, a harmadikban viszont egy megoldhatatlannak látszó probléma izgatott, s legtöbbjében persze minden együtt, a vers maga.
392. oldal, A műfordításról
Radnóti Miklós: Próza Novellák és tanulmányok
„S szólt a holló: nevem Mór” – ezt már idéztem, de mint viccet, bocsánat. És Karinthy is viccnek szánta persze; de tudja, érzi vagy legalábbis sejti az ember, hogy viccnél több ez azért. Mert így is épp elég félelmetes az a holló, és – mi tagadás – kurva jól hangzik a refrén. A „sohasem” nem károg, csak susog, és a „soha már” sem eléggé kemény. Tényleg így volna a legjobb.
117. oldal, Széken lebegni (Európa, 2018)
A könyvek java része már dobozokban vár a szállítóra, de szerdán feljött néhány fiatal. Karinthy Frici műfordítás-paródiáján nevettünk, s terveztük, hogy Horvát Henrik kiválaszt egy alkalmas régi verset, lefordítja németre, majd a német változatot Benedek Marcell franciára, ezt majd én angolra, s Kosztolányi, szintén nem sejtve, mi volt az eredeti, angolból készít magyar műfordítást. Vajon hová torzul a vers négyszeres átköltéssel?
89. oldal (Noran, 2012)
(Eco: A rózsa neve c. regényének fordításáról)
Persze nehéz munka volt. Kukacoskodni is kellett, citátumok és terminus technicusok után nyomozni. Hetekig töprengeni, hogy mi legyen a személynevek sorsa. (Guglielmo? William? Vilhelmus? Vilmos?!…; és akkor viszont: Gioacchino da Fiore helyett Virág Joachim?) Latolgatva, hogy latin vagy olasz couleur localja legyen-e (legyen-e?) a magyar szövegnek. Eldönteni, hogy a szerzetesek tegezzék, kegyelmedezzék, önözzék vagy – horribile dictu! – magázzák-e egymást. Hogy a protestáns Károli, a katolikus Káldy vagy netán a Szent István Társulat Szentírás-szövegét idézzék-e, a modernet. Hogy mennyire legyen régies a regény szövege; hogy miféle szöveg legyen. Egy további „szövegváltozat”-e? Vagy csak amolyan „mű”-fordítás? Az eredeti, ugye, a szememen át bejön a fejembe olaszul, az ujjaim pedig lent, az írógép billentyűin kikopogják magyarul…
Fordítás közben: A másoló öröme
Barna Imre: Az átutazó és a bennszülött Esszék, kritikák, publicisztikai írások
→ |
---|