földönkívüli személy
Idézetek
– Mi az a könyv? – kérdezte a kislány.
– Az a címe, hogy Az ötös számú vágóhíd. Földönkívüliek is vannak benne.
A lány gyanakodva nézett rá.
– Komolyan mondom. Tralfamadoriaknak hívják őket. Az arhetiek ismerik őket?
– Most hülyeskedsz?
39. oldal
→ |
---|
– Élőlény vagyok, és nőnemű – panaszoltam. – Ez az „izé”-zés kezd nagyon az idegeimre menni.
Jared meglepetten pislogott. Majd az arca megkeményedett. – A test miatt, amit viselsz?
Wes csúnyán nézett rá.
– Amiatt, aki vagyok – sziszegtem.
– Milyen definíció szerint?
– Például a tiéteké szerint. A fajtámban én vagyok az, aki gyerekeket szül. Ez elég nőnemű számodra?
Ettől elakadt a szava. Már-már önelégültséget éreztem.
És minden jogod meg is van hozzá, értett egyet Melanie. Nincs igaza, és nem hajlandó beismerni.
Köszönöm.
Nekünk, lányoknak össze kell tartanunk.
– Hát erről még soha nem meséltél – dünnyögte Wes, mialatt Jared valami visszavágáson töprengett. – És az hogy működik nálatok?
Ezzel Wes olajbarna arca elsötétedett, mintha most ébredt volna rá, hogy hangosan beszélt. – Úgy értem, ne válaszolj, ha ez illetlen kérdés volt.
Felnevettem. A hangulatom egyik végletből a másikba billent, kontrollálhatatlanul. Hisztéria, ahogy Mel is megmondta. – Nem, ez nem… illetlen dolog. Nálunk nem olyan komplikált… és részletgazdag a dolog, mint nálatok. – Megint felnevettem, és éreztem, hogy forróvá válik az arcom. Túlságosan is jól emlékeztem, hogy milyen részletgazdag tud lenni az a dolog.
Húzd ki az agyad a csatornából.
A te agyad, emlékeztettem Melanie-t.
Bárcsak.
– Akkor meg… ? – kérdezte Wes.
Felsóhajtottam. – Vagyunk páran, akiket… anyának neveznek. Nem vagyunk anyák. Így hívnak, de ez csak a lehetőség meglétéről szól… – Megint kijózanodtam, ahogy belegondoltam. Nincsenek anyák, túlélő anyák, csak az emlékük.
– És benned megvan a lehetősége? – kérdezte Jared mereven.
Éreztem, hogy a többiek is odafigyelnek. Még Doki is megállt, pedig éppen Kyle mellkasán készült hallgatózni.
Erre a kérdésre nem válaszoltam. – Egy kicsit… olyanok vagyunk, mint a ti méheitek vagy hangyáitok. Sok-sok nem nélküli egyed egy családban, és a királynő…
– Királynő? – kérdezett vissza Wes, furcsálkodva nézve rám.
– Nem úgy. De a fajtámban minden öt-tízezer egyedre jut egy anya. Néha többre. Nincs rá szabály.
– Hány here van? – töprengett Wes.
– Jaj, nem – herék nincsenek. Nem, mondtam, hogy ez egyszerűbb annál. Mind arra vártak, hogy elmagyarázzam. Nyeltem egyet. Nem lett volna szabad felhoznom ezt az egészet. Már nem akartam beszélni róla. Tényleg olyan nagy dolog lett volna, ha továbbra is „izé”-nek hív?
Még mindig vártak. Összehúztam a szemöldököm, de folytattam. Én kezdtem az egészet. – Az anyák… osztódnak. Minden… sejtből, azt hiszem, így lehetne nevezni, bár a mi felépítésünk más, mint a tiétek, szóval minden sejtből egy újabb lélek lesz. Minden új lélek rendelkezik az anyja emlékeinek egy részével, egy kis darabkájával, ami megmarad.
– És hány sejt van? – kérdezte Doki kíváncsian. – Hány utód?
Vállat vontam. – Egymillió, talán kettő.
Azok a szemek, amiket láttam, elkerekedtek, és döbbenet tükröződött bennük. Megpróbáltam nem megbántódni, amikor Wes elhúzódott mellőlem.
Doki füttyentett egyet a bajsza alatt, ő volt az egyetlen, akit még mindig érdekelt a folytatás. Aaron és Brandt arckifejezése gyanakvóvá, zaklatottá vált. Még soha nem hallottak mesélni. Soha nem hallottak ennyit beszélni.
– És ez mikor történik? Van valami, ami katalizálja? – kérdezte Doki.
– Ez az anyától függ. Szabadon eldöntheti, hogy mikor – válaszoltam. – Ez nálunk az egyetlen módja a szándékos öngyilkosságnak. Ha a következő generációért cserébe tesszük.
– Akár ebben a pillanatban is úgy dönthetnél, hogy sejtekre osztódsz, és ennyi?
– Nem egészen „ennyi”, de egyébként igen.
– Komplikált a dolog?
– A döntés az. A folyamat… fájdalmas.
– Fájdalmas?
Miért lepődik meg ezen? Az embereknél ez talán nem így van?
Férfiak, horkantott fel Mel.
– Kínszenvedés – közöltem. – Mindannyian emlékszünk arra, hogy a mi anyánknak milyen volt.
Doki elbűvölten simogatta az állát. – Kíváncsi vagyok, milyen evolúciós folyamat… eredményezhet egy kaptártársadalmat öngyilkos királynőkkel… – Ezzel a gondolataiba merült.
– Altruizmus – dünnyögte Wes.
– Hmm – hümmögött Doki. – Igen, az lehet.
Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak a számat is csukva tudtam volna tartani. Szédültem. Vajon csak fáradt voltam vagy a fejsérülés miatt?
– Ó – dünnyögte Doki. – Te még kevesebbet aludtál, mint én, ugye, Vanda? Hagynunk kellene pihenni egy kicsit.
– Jóvvagyok – motyogtam, de nem nyitottam ki a szemem.
– Hát ez remek – morogta valaki a bajsza alatt. – Egy rohadt földönkívüli anyakirálynő lakik nálunk. Bármelyik pillanatban millió kis rohadékká robbanhat.
– Csss.
– Nem tudnának bántani titeket – válaszoltam annak a valakinek anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem. – Gazdatest nélkül nagyon hamar meghalnának. – Megrándult az arcom, ahogy elképzeltem azt az elképzelhetetlen szomorúságot. Millió apró, kiszolgáltatott kis lélek, ezüstszínű, vergődő kis csöppségek…
Senki nem szólt semmit, de éreztem a megkönnyebbülést a levegőben.
34. Temetés
Jól jellemzi Dänikent Sagannak, a neves és képzelőtehetség hiányában nem igazán szenvedő csillagásznak és exobiológusnak a megállapítása:
„Amikor Däniken valami olyasmit lát, amit nem ért, azt földön kívüli intelligenciáknak tulajdonítja, s mivel ő gyakorlatilag semmit sem ért, az egész földön bizonyítékokat vél felfedezni a földön kívüli intelligenciákra vonatkozóan.”
100. oldal
Miért tettek meg több milliárd mérföldes utat, hogy aztán csak bámuljanak fentről? Ez bunkóság.
5. fejezet