Csalódottan kiszálltam Cortez kocsijából a házunk előtt, és szomorú mosollyal néztem vissza rá.
– Hülye angol – motyogtam.
– Ha azt mondom, megírom helyetted, ellógod a tanulást? – kérdezte mosolyogva, mert nagyon jól tudta előre a választ.
– Nem – ismertem be.
Cortez felnevetett, kiszállt a kocsiból, odalépett hozzám, és hosszasan megcsókolt. ☺
– Te mit fogsz csinálni? – kérdeztem.
– Programom van valakivel – mondta mosolyogva.
– Ööö… – néztem rá furán. – Oké. Persze. Az tök jó – füllentettem, közben meg fejben már azonnal kombináltam, hogy ha Ricsi Virággal van, és a többiek is mind elmentek valamerre, akkor Cortez vajon kivel lesz? Régi haverom, a féltékenység azonnal felébredt bennem, és gyilkolni kezdett belülről. Nem is akárhogyan.
– Ismerem?
– Igen.
– Lány? – kérdeztem félve, összehúzott szemmel, előre rettegve a választól.
– Lány – bólogatott.
– Oké. Jó szórakozást. – Az összes okos magazin az írja, ilyenkor kezeljük lazán a helyzetet, és ne mutassuk ki, hogy éppen összetörtünk. Aha. Könnyű azt mondani.
– Kösz, meglesz – mondta.
– Tényleg ismerem? – szakadt ki belőlem egy újabb kérdés.
– Aha.
– A-s? – kérdeztem, és azonnal el is vörösödtem. Ez nevetséges. Nevetséges vagyok!
– Nem – felelte. Hála a jó égnek. Nem Edina az! De akkor ki? Móni? Vagy valami tizedikes? Csak a suliból lehet, én nem ismerek másokat. Vagyis. De. Egyet. Neee, csak ne ő!!! Viki??? Azonnal a torkomba ugrott a szívem, és akkora lett a gyomrom, mint egy kupak. Na, jó, fogalmam sincs, hogy jutott eszembe egy kupak, de az elég kicsi, úgyhogy bár hülye példa, mégis találó.
– Hát, akkor klassz délutánt. Érezzétek jól magatokat. Meg ilyesmi – motyogtam, és indultam befelé. Cortez elkapta a kezem, és visszahúzott.
– Féltékeny vagy? – kérdezte elfojtott mosollyal.
– Nem – vágtam rá kapásból. – Kéne? – kérdeztem vissza némi töprengés után.
– Lehet. Szép. Okos. És nagyon szeretek vele lenni…
– Ez nagyszerű – mondtam elkerekedett szemmel, és úgy éreztem, végem van, mindjárt elbőgöm magam.
– Segítek neki angolból, mert iszonyat béna – tette hozzá, mire hitetlenül a szemébe néztem, és a tenyerembe temetve az arcom, megkönnyebbülten elröhögtem magam.
– Szerinted ez vicces volt? – kérdeztem artikulálatlanul, még mindig a kezembe motyogva.
– Szerintem igen – röhögött ki, aztán benyomta a kulcsán a riasztógombját, a kocsija pedig bezárult.
