Feli személy

Megfordultam, és rájuk pillantottam: bármit megtettem volna, hogy megvédjem őket. Nemcsak az alvásról mondtam volna le, hanem az evésről, az ivásról, és ha kellett volna még az életemről is. Ők az én kicsikéim voltak, a velük töltött tíz év alatt láttam őket felnőni. Láttam szép arcvonásaikat, pisze orrukat, rakoncátlan fürtjeiket, hófehér arcocskájukat, halk szuszogásukat… ez volt mindenem. Oly mélységesen szerettem őket, hogy senkinek nem engedtem volna, hogy bántsa őket.

10-11. oldal

– Egy nap – folytatta Ciceró –, talán ötévesek lehettetek, te lent voltál a tengerparton Felível, ő pedig itthon maradt, már nem is emlékszem, miért. Egyszer csak sírva jött be hozzám a dolgozószobámba, és a karját mutatta. Tele volt piros pöttyökkel.
– Mi történt? – tudakoltam.
– Egy medúza volt!
– Medúza? – kérdeztem vissza. – De hiszen a szobádban voltál!
– Egy pillanattal később te is sírva léptél be a házba. Kinyitottad a dolgozóm ajtaját, és odaszaladtál hozzám, a kis karodat mutatva.
– Papa, papa megcsípett egy medúza! – panaszoltad. Ugyanolyan volt mindkettőtök sérülése. Csakhogy ő ki sem ment a házból.

122. oldal

Sietve röppentem utána.
– Mit művelsz? Nem rád vall, hogy ellopod mások postáját.
– Nem lopom el, csak elolvasom.
– Ez sem vall rád!
– Vészhelyzet, Felí! Menj le!
– De miért küldesz el állandóan? Én a te tündéred vagyok, miattad vagyok itt. Mondd el, mi bánt, segítek neked.
– Ha elárulnám neked, Felí, azzal veszélybe sodornálak.
– Nem érdekel, hogy veszélyben vagyok-e, azért vagyok itt, hogy életem árán is megmentselek benneteket, és gondolkodás nélkül meg is tenném.

87. oldal

És most, hogyan tovább?

(első mondat)

A szoba békés, boldog csendjében elmerültem a fincsi olvasmányban: „Olvasztott csokoládé, narancsszeletek, málnakrém, tejszínhab és vaníliás cukor…”

20. oldal

[…] beleharaptam még egy és aztán még egy szőlőszembe.
[…]
– Edd csak meg, és élvezd ki most az ízét, lehet, hogy jövőre nem lesz ilyen finom. Ugyanúgy, ahogy a tavalyi sem volt ilyen jó, emlékszel?
– Nem volt jó? – Hamm, még egyet bekaptam. – Mifől füff? Ó, bofáffon meg… tefe fan a fám.

137-138. oldal

– Az áfonyás cukorka kékre festi a szájat, Feli, ezt minden kisgyerek tudja.
– Viní és Babú nem eszik olyat – feleltem.
– Mert túl sok benne a cukor, ami rongálná a fogukat.

276. oldal

– Feli, bújj elő a fiókból!
– NEM!
– Haboldogleszelfelismeredmertelmondodrögtönnekem, azonnal bújj elő a fiókból, vagy örökre bezárlak!
– Csak azért jövök elő, mert ezt parancsolta. De nem igazságos, ha egy tündérkének ilyen kegyetlen parancsot adnak.

312. oldal

Vasárnap reggelenként Fairy Oakban a falu halászai a házak bejáratánál hagytak egy kosár frissen fogott halat; a pékek egy vekni illatozó kenyeret; a tejesemberek egy pint friss tejet; a nagymamák egy szelet házi süteményt; a virágárus egy csokor illatos virágot; a parasztok egy zacskó gyümölcsöt és egy doboz friss tojást. Az asztalosok pedig egy-egy ruhacsipeszt, amibe hetente más völgylakó képét faragták bele. Ettől a kiteregetett ruhák hada egy valódi kis Fairy Oakhoz hasonlított.
Szerettem a vasárnap reggeleket.

206. oldal, Vasárnap Fairy Oakban, (Könyvmolyképző 2007)

– Bonyolultak? Nem is tudom – feleltem. – Én, ha szabad szólnom, egy másik szót választottam volna. Mindig azt gondoltam, hogy az emberek „törékenyek” a szerelmet illetően. Szenvednek, mielőtt örülnének, és attól tartanak, hogy elillanhat, mint a piros hajnalka virága, amely ahogy kivirágzik, el is hervad. De a szerelem nem ilyen. Az igaz szerelem szilárd, mint a kőszikla, és túléli az időt és a távolságot. Nem én mondom, a tények magukért beszélnek!

128 - 129.