Farkas Evelin személy

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4. – Barátok
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 5. – Remény
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 6. – Ketten
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 7. – Útvesztő
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké

Idézetek

Destinee>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Zsidák Gábor vagyok, Szent Johanná-s végzős diák, a 12/b-be járok. Ezt azoknak mondom, akik még életükben nem láttak vagy csak nem emlékeznek rám. Üdv, Gondos tanárnő! – vette ki a fél kezét a zsebéből, és intett a vörös hajú kémiatanárnak. Ez volt a beszédében az első alkalom, amikor az egész tornaterem egyszerre nevetett fel, de korántsem az utolsó. Gábor visszadugta a zsebébe a kezét, eléggé „stand up” stílusúra vette a figurát, és folytatta. – Tehát most, hogy tisztáztuk, pontosan ki vagyok, és sokak számára kiderült, hogy négy éve idejárok, megosztanék néhány gondolatot. Ne aggódjanak, nem magamról, az még engem sem érdekelne – mondta, nem kis derültséget keltve a nézők között. Kata a lelátó első sorában, Gábor szülei és nagymamája mellett büszkén figyelte és fotózta. – Emlékszem, amikor először beléptem az épületbe, frászt kaptam a Jeanne d'Arc-szobortól. Nem értettem, hogy miért ijesztgetik a diákokat egy ilyen régi, félelmetes darabbal. Aztán megpillantottam mellett az igazgatóhelyettest, aki vonalzóval a kezében bökdösött, és rájöttem, a szobor ebben az épületben a legkevésbé félelmetes dolog. És akkor még nem is jártam a kémialaborban… – mondta, a tömeg pedig ismét felnevetett, és Gábornak hatásszünetet kellett tartania, ugyanis a tapstól nem tudta folytatni. – Az osztályunkba lépve aztán elgondolkodtam, biztosan jó helyen járok-e, és emlékszem, egy pillanatra benéztem az a-sokhoz, hogy esetleg nem az-e az én termem. Szerencsémre nem, az ő társaságuk az elmúlt négy évben még nálam is unalmasabb volt, ami még engem is megdöbbentett, úgyhogy utólag is hálás vagyok, hogy nem velük jártam egy osztályba.
     – Hé, Zsidák vicces! – hajolt előre Ricsi.
     – Tényleg. Nagyon jókat mond – bólogatott Virág mosolyogva.
     – Úgyhogy b-s lettem – szólt újra a mikrofonba. – Hogy ez mit jelent ebben az iskolában? A lehető legrosszabbat és egyben persze a legjobbat is. Mondanám, hogy az első napokban csendben szemlélődtem, de ez az egész négy évemre jellemző. Viszont attól, hogy nem beszéltem sokat, még nagyon is részese voltam mindennek és megkaptam mindent. Hogy mit? – tárta szét a karját. – Hát, mindent. Az első pillanattól kezdve volt legjobb barátom, és bár szerintem egy bő fél évig abszolúte nem értettük egymást, Jacques-kal remekül kijöttem.
    Jacques büszkén bólogatott, és mosolyogva tapsolt.
     – Aztán ott van a barátnőm, akitől először rettegtem. Hogy miért? Nézzék meg – mutatott fel a lelátóra, ahol Kata rázkódó vállal, nevetve állt fel, és hullafehér arccal, fekete sminkkel fordult körbe, aprót hajolva, mintegy bemutatkozásképpen. – Ne ítéljenek elsőre, én is azt hittem, hogy majd Hollóra festett arccal kell vele szellemet idéznem, de persze erről szó sincs. Csak egyedi a stílusa. Engem megnyert. Aztán ott vannak a többiek is. Közéjük tartozom akkor is, ha néha nem vették észre, hogy hiányzom. Előbb-utóbb csak feltűnt valakinek… – pillantott Ricsire, aki nevetve bólogatott. – Renivel mindig is remekül megértettem magam – mutatott felém Gábor, mire az egész nézőtér egy emberként fordult felém. – Ott voltam, amikor meglátta Cortezt, a srácot, akiért az egész suli egyszerre sóhajtott fel minden egyes szünetben… – mondta. – És ott voltam, amikor Reni két és fél év után végre tett egy lépést. Hát, nem csodás? – kérdezte. Oké, ezúttal rajtam röhögött az egész tornaterem, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is jól szórakoztam magamon. – Reni és Cortez, akik beállították a szenvedés, félreértés és bénázás minden csúcsát. Időnként már én is ott tartottam, hogy nem bírom tovább, fel kell szólalnom. Elképzelhetik, hogy ha ilyen drasztikus lépést terveztem, akkor mennyire súlyos volt a helyzet – mosolygott. – De végül minden megoldódott, és egyébként, aki nem tudná, együtt készülnek Párizsba, mert Reni okos, Cortezen meg majd jól fog állni a légitársaság uniformisa… – tette hozzá. A fejemet fogva nevettem, és az ujjaimmal szívet mutattam felé. – Szóval Szent Johanná-s lányok, készíthetitek a zsepiket és a „Ne hagyj itt minket!” táblákat, mert Cortez nemcsak foglalt, hanem el is ballag, viszont a tablóképen meghagyja az utókornak a mosolyát, lehet olvadozni a szünetekben – mondta, Cortez pedig lesütött szemmel röhögött. – Van nekünk még párosunk, például Ricsi és Virág. Ott ülnek – bökött Gábor feléjük. – A dühös raszta és a boldog hippi. Komolyan, amikor először megláttam Virágot, még depressziós emós volt, összeszedett magának valami pszichopata barátot, aztán jött Ricsi, fehér ló helyett robogón, kiütötte az emós gyereket, és megnyerte Virágot, aki ettől olyan boldog lett, hogy azóta is Woodstockban érzi magát.
    Óriási taps és füttykoncert közepette Gábor megvakarta az állát, és a tekintete megállapodott… Kingán.
     – Már említettem, hogy a Szent Johannában mindenki fél az igazgatóhelyettestől. Na, de van valaki, akitől még Máday igazgatóhelyettes asszony is tart egy kicsit, akár beismeri, akár nem. Igen, Kingáról beszélek – bólogatott körbe, mert a tornateremben halk duruzsolás vette kezdetét. Kinga elégedett mosollyal fonta össze a karját, Gábor pedig folytatta. – Természetesen Kingáról egy fél rossz szót sem tudnék mondani, és nem csak azért, mert félek tőle.
    Nevetve tapsoltam a többiekkel együtt, Gábor pedig várt, amíg elcsendesedik a tömeg. – Soha nem ismertem még Kingához hasonló embert. Ő fantasztikus lány, nemcsak őszinte, határozott és céltudatos, hanem igazi barát is. Sokszor mond olyat, amivel megbánt másokat, talán időnként észre sem veszi, de egy biztos. Mindig igaza van, és a szíve mélyén ezt mindenki tudja. Ő az a lány, aki elérte, hogy Dave felnézzen a Mac cuccaiból, legalább annyi időre, hogy egymásba zúgjanak, ő az, aki mindenkit helyre tett, legfőképpen Renit, őt, azt hiszem, pontosan két és fél millió alkalommal, és ha ő nem lett volna elég bátor ahhoz, hogy kimondja, ami gondol, talán Zsolti most nem tudna járni, csak gurulni…
     – Hőőő! – röhögött fel Zsolti, a kezében kalóriaszegény kekszet tartva, majd átgondolta a hallottakat, és megadóan bólintott, amolyan „jó, talán ez igaz” stílusban.
     – Zsoltit egyébként kétlem, hogy be kéne mutatnom bárkinek is. Millió hülyeség kitalálója, első számú „Máday-rajongó”, a „csoki”, „csokoládé” és hasonló, értelmetlen köszönések szabadalmaztatója és osztályunk oszlopos tagja. A közelében két dolgot biztosan megtalálunk. Valami kaját és Dave-et – mosolyodott el, és hagyta, hogy lecsendesedjen a taps. – Dave. Hm – tűnődött el Gábor. – Mit is mondhatnék róla? Á, inkább látogassák meg a weboldalát, jelöljék a közösségiken, kövessék a Twitteren, vagy hívják, éjjel-nappal elérhető, és egészen biztos, hogy talál megoldást a problémájukra – mutatta be mindenesünket, mire Dave az iPhone-jával a kezében körbefordult, és helyeslően bólogatott.
    Gábor türelmesen várt, hogy az alsóbb évesek és a rokonok, valamint a tanárok abbahagyják a nevetést, majd a mikrofonhoz hajolt.
     – Tisztázzunk valamit. Macu nem kínai, hanem japán. Hogy Okitsugu barátunk pontos származási helyét a mai napig nem tudja a fél osztályunk, ez részben Farkas tanárnő hibája – kereste meg a tekintetével a vörös arccal pironkodó föcitanárt. – Tanárnő! Most komolyan! Nyáron tartson egy-két utókorrepetálást, ne engedje Virágot el úgy, hogy keveri Japánt és Kínát, Egert és Visegrádot, Líbiát és Libanont… Vagy talán az lenne legjobb, ha Virágot egyáltalán nem engednék el – fejezte be. Virág hangosan nevetgélve szórakozott saját magán, mi pedig valamennyien hangos tapsolásba kezdtünk. – Na, jó – tette fel a kezét Gábor. – Csak vicceltem. Virágot várja Szombathely, akkor is, ha fogalma sincs arról, merre van. Művészlélek, majd vigyáz rá Ricsi meg a rockerek – mutatott Andris és Robi felé. – Igen, ők lennének azok. Andris és Robi osztályunk rockerei, szétválaszthatatlanok, elvetemültek és mindketten teljesen őrültek. Viszont – tette fel a kezét, „még nem végeztem” mozdulattal. – elképesztően jó barátok. Ez egyébként az egész osztályunkra jellemző, például szinte soha nem veszekedtünk, irigykedtünk vagy kétszínűsködtünk, sőt, amink volt, azt szívesen bedobtuk a közösbe. Házik, uzsonna, Edina – sorolta, és kész.
    Az egész iskola füttyögve és röhögve zendült fel, Edina pedig lángvörös arccal ült a helyén, és megpróbált elbújni a kezében tartott virágcsokor mögé. – Nyugi, Dina, ez csak vicc volt – szólt le rá Gábor. – Vagy mégsem? – tűnődött el a szemöldökét ráncolva, és hatásszünetet tartott, mert a nevetés elnyomta a hangját. – Hát, így voltunk mi, tizenketten, plusz-mínusz egy, mert ugye, a négy számjegyű IQ-val rendelkező Neményit időközben elveszítettük, ami legalább egy osztálytársunkat mélyen érintett, és tízet pedig megkönnyebbüléssel töltött el… – mosolygott. – Érdekes, és azt hiszem, a magunk módján utánozhatatlan társaság voltunk, rengeteg vicces és boldog pillanatot éltünk át együtt, de ez a négy év nemcsak erről szólt. Hanem az összetartásról és a barátságról is. Mindannyian hallgattunk, amikor faggattak minket egy-egy balhéval kapcsolatban. Egy emberként szurkoltunk egymásért a versenyeken, javításokkor, pótvizsgán. Betegség, sérülés… Ott voltunk, hogy támogassuk egymást. Ha történt valami rossz velünk, nem maradtunk teljesen egyedül akkor sem, ha például arra vágytunk volna. nem tágítottunk egymás mellől – váltott kissé komolyabb témára Gábor, mi pedig valamennyien elgondolkoztunk a hallottakon. Cortez nagymamája, Virág--Dorián-affér, Gábor nagypapája, az ofő kórházba kerülése, Jacques pályaválasztása… Mind-mind olyan szituáció, amiben mindannyian részt vettünk valamilyen formában. – Eltelt a négy év, talán gyorsabban, mint szerettük volna – folytatta. – De remélem, hogy tanáraink sokáig emlékezni fognak ránk. Vladár tanár úr bizonyára hiányolni fogja a csütörtök reggeleket, feledhetetlen órák voltak. Kardos tanár úr, a ballagásunk után talán minden beszedett dolgozatán rajta lesz a diák neve, ha mégsem, akkor Cortez tovább kísérti… Gondos tanárnő, biztosíthatom, hogy a kémialaborban mostantól jól fog járni az óra. Farkas tanárnő és Baranyai tanárnő, utólag is elnézést, amiért időnként nehezen bírtak velünk, és hogy lenyúltuk a csontvázat. De visszahoztuk! Tölgyessy tanár úr, remélem, miután kikerülünk innen, sikerül feltörhetetlen wifit varázsolni a suli hálózatához. Ez így túl egyszerű volt. Szekeres tanár úr és Korponay tanárnő, feledhetetlen tesiórákat töltöttünk együtt, igaz, mi, fiúk, négy évig fociztunk, de lányok óráit figyelve megállapíthattuk, ők helyettünk is tornáztak… – mondta Gábor, mi pedig valamennyien elhúztuk a szánkat, mert eszünkbe jutott a rengeteg gimnasztika. – Mr. O’Realy! – fordult az angoltanárunk felé. – Nem is tudom, hogy mondjam el. Ez egy francia tagozatos iskola, így a nyelvi előadóban hallgatott angol párbeszédek hetven-nyolcvan százalékát egyáltalán nem értettük – vallotta be, a tanár pedig, aki britként természetesen kedveli a humor ezen fajtáját, tapsolva nevetett. – Drága Barka tanárnő! Még előttünk az érettségi, így csak annyit mondok, köszönet a rengeteg diktálásért, összeszámoltam, kilencedik óta tizenegy spirálfüzetem telt be, és nem írok nagy betűvel. Khm… Köszönjük az okítást! – fogalmazta meg finoman a véleményét a maratoni diktálásokról. – Borrel igazgató úr, köszönjük, hogy ilyen nagyszerű iskolát igazgat, egy élmény volt idejárni – fordult a diri felé. – Haller tanár úr! Köszönjük, hogy türelemmel, még több türelemmel és annál is nagyobb türelemmel viselt el minket, nem kívánhat az ember jobb osztályfőnököt önnél. Hálásan köszönünk mindent, és tudjuk, hogy még mindig rengeteg megbeszélnivalónk akadna, de sajnos már nem lesz rá alkalom. Bárcsak még lenne – mondta Gábor, és az ofő megtörölte a szemét. Őt nem nehéz meghatni, eléggé a szívéhez nőttünk. Gábor széttárt karral fordult az utolsó, szándékosan a végére hagyott pedagógus felé.
     – Máday igazgatóhelyettes asszony! – nézett rá, Máday pedig felvont szemöldökkel, amolyan „na, halljam, ne kímélj” pillantással várta, mi lesz ebből. – Önnek csak köszönjük. Hogy mit? Például, hogy részesei lehettünk valami jónak, valami emlékezetesnek, valami összetartónak és építőnek, valami olyannak, amiben mindenki ugyanúgy számít, amiben nincsenek kivételek, ami mindenkinek ugyanúgy szól és ugyanazt jelenti. És hogy ez mi? Az egész Szent Johanna gimi – fejezte be, majd meghajolt.

255-260. oldal, Május 4., péntek, 8/2. (Ciceró, 2013)

6 hozzászólás
lolli_>!

     – Mi van itt? A szemben lévő teremben a saját hangomat sem hallom!
     – Tessék hangosabban beszélni! – tanácsolta Zsolti, és a beszólását óriási röhögés kísérte.
     – Hol van a szaktanár? – forgatta a fejét Farkas.
     – Ott – mutatott a tanári asztal felé Andris.
     – Hol? – kérdezte furán a tanárnő.
     – Ott ül – kontrázott Robi.
     – Ne szórakozzatok velem. Kivel van órátok?
     – Az új tanárral. Láthatatlan Béla, de mi csak Láthatatlan tanár úrnak szólítjuk. És ott ül az asztalnál – erősködött Andris.
     – Bernáth, ez nem vicces.
     – Tanárnő, óránk van, ne tessék zavarni – kurjantotta Zsolti.
     – Mondja már meg valaki, hogy kivel lenne órátok! Hol egy értelmes diák? Kinga! – állapodott meg a tekintete.
     – Monsieur Durand nem jött órára – húzta ki magát Kinga.
     – Akkor menj a tanáriba, és szólj. Addig egy hangot se!
     – Ne tessék aggódni, Láthatatlan Béla bá' figyel ránk – intett Ricsi.
     – Az agyamra mentek – sóhajtott fáradtan Farkas, és nyitva hagyva az ajtónkat, kiment.

278. oldal, Március 11., péntek (Ciceró, 2012)

RZednik>!

     – […] Te voltál, Cortez? – kapta a fejét felénk, mert Cortez felállt, és elsétált mellettem.
     – Nem, de kidobom a rágóm.
     – Azonnal köpd ki! – rikácsolta Farkas kissé hisztérikusan.
     – Innen, vagy odamehetek? – torpant meg Cortez.

279. oldal, Március 11. péntek (Ciceró, 2012)

ayachii>!

     – Nyomás órára! Egy hang nélkül! Gyerünk, gyerünk! – sürgetett minket Máday, mi pedig felslisszoltunk a lépcsőn.
    Szerintem a „néma csendben” ment volna, ha Zsolti nem kezd el áriázni, kihasználva a remek akusztikát. Úgyhogy természetesen kitört belőlünk a röhögés, aminek következtében két tanterem ajtaja is kinyílt, és egy pillanat alatt megjelent a szaktanár. Farkas tanárnő csak a fejét ingatva a szája elé emelte a mutatóujját, egy kis „pssszt” hanggal erősítve meg kérését, és már vissza is ment a terembe. A másik tanár már nem volt ennyire elnéző. Kardos feszült tekintettel meredt ránk.
     – Miért nem vagytok órán?
     – Oda tartunk – kurjantotta Andris.
     – Mire véljem a késést? – húzta össze a szemöldökét Kardos szigorúan.
     – Tanár úr, ne tartson már fel minket, óránk van! – mondta Zsolti türelmetlenül, mi pedig inkább lehajtottuk a fejünket.

23-24. oldal, Szeptember 1., csütörtök (Ciceró, 2012)

Vivke>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Felmayer, azonnal tedd el a telefonod! Ne szóljak még egyszer! – förmedt rá a tanárnő, mivel Dave nem zavartatta magát, és idegesen, mindenki számára jól láthatóan nyomkodta a készüléket.
     – Mindjárt – legyintett Dave. Azt hiszem, a dolgozat már nem is igazán érdekelte, sokkal inkább bosszantotta, hogy kifog rajta a technika.
     – Most!
     – Jé, itt egy múlt havi sms. Mit keres a függő mappában? – töprengett.
     – Na, elég volt, most már add ide – lépett oda hozzá Farkas, és dühösen felvette a papírt. Dave ügyet sem vetett rá, teljesen lekötötte a talált üzenet.
     – Akkor ez nem is ment el? – kérdezte hangosan.
     – Ne zavard az órát! Mások még dolgoznak – közölte a tanárnő, és Gábor felé biccentett, aki a lapja fölé görnyedve írt.
     – Te, Ricsi, kaptál tőlem olyan sms-t, hogy találkozzunk a Media Marktban? – üvöltötte Dave.
     – Én nem – vonta meg a vállát Ricsi, és tovább hallgatta a zenelejátszóját.
     – Akkor azért vártalak hiába! Vajon van még függő sms-em? – töprengett.
     – De én kaptam olyat. Ott is voltam! – szólt bele Zsolti.
     – Igen, de csoportos üzenetküldés volt – felelte Dave.
    Egy pillanat múlva Andris és Robi is közbeavatkozott, miszerint Dave „bénázik ezekkel a kütyükkel”, és hogy ne „villogjon, hanem inkább tanulja meg kezelni”… Na, ezen Dave felháborodott és kikérte magának, a két kocka vihogott, Zsolti megkereste a saját mobiljában a bejövőit, Ricsihez hátrafordult Virág, és együtt hallgattak zenét, Kinga pedig dühöngött, mert ellenőrizte a könyvben a válaszokat, és rájött, hogy elrontotta a kettes kérdést. Mindeközben pedig óra volt, éppen témazáró.
     – Elég legyen! – üvöltötte el magát a tanárnő. A kiáltása inkább mosolyt csalt az arcokra, mintsem hogy komolyan vettük volna. Szegény föcitanár. ☺
    – Felmayer, hallgass el, Ricsi, tedd el a zenelejátszód, Virág, fordulj vissza, Nagy Zsolt, pakold el az ebéded, még óra van! – rázta a fejét, aztán dühösen Andrisék felé
nézett. – Ki kapcsolta be a tévét?
     – Én – lóbálta meg a kezét Robi.
     – És miért? – csodálkozott a tanárnő.
     – Mert Lostot adnak – felelte egyszerűen.
     – Na, ebből elég lesz. Mindenki beadja a dolgozatát, most!

220-221. oldal, Március 17., szerda (Ciceró, 2011)

evelyn2000>!

     – Zsolti, megtennéd, hogy elteszed a… komplett ebédedet? – nézett furcsán. Megértettem a döbbenetét. Mi, többiek, visszafojtott nevetéssel néztük, ahogyan Zsolti leteszi a villáját(!).
     – Tanárnő, ez szigorú diéta, a személyi edzőm írta elő, hogy pontosan most kell megennem – közölte.
     – Igazán? – kérdezte a tanárnő, és alig bírta visszatartani a nevetést.
     – Igen.
     – És megoldható lenne, hogy esetleg szünetben fejezd be?
     – Nem tudom. Addigra kihűl a hús, és meg kell melegíttetnem a büfében. Megkérdezhetem a személyi edzőmet, mit gondol erről?
     – Eszedbe ne jusson telefonálni az órámon! – förmedt rá Farkas.
     – Nem, szerencsére ő is itt van – legyintett Zsolti, és Dave felé fordult, aki a telefonjában nézett valami táblázatot. – Jó, ha szünetben eszem meg?
     – Jó, legyen. De akkor az ötödik órában eszed meg a halas szendvicset – biccentett Dave.
    Mindenkiből kitört a nevetés, miután kiderült, hogy Dave már nemcsak menedzser, de személyi edző is egyben. ☺ Zsolti elpakolta az ételhordóját (fura dolgokkal járnak suliba, az biztos), aztán folytathattuk az órát.

57. oldal, Február 26., kedd (Ciceró, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: Farkas Evelin · Felmayer Dávid (Dave) · Nagy Zsolt
Vivke>!

Cselekményleírást tartalmazó szöveg

     – Megvan! – kiáltotta Dave boldogan. Azt hiszem, megtalálta a puskáját a telefonjában. – Tanárnőőő – nyújtogatta a kezét.
     – Tessék?
     – Visszakérhetném a lapom? Elfelejtettem valamit beleírni.
     – Ezt nem gondolhatod komolyan – csóválta a fejét szomorúan a tanárnő.
     – Dehogynem – vigyorgott Dave.
     – Még mit nem! Ha tudni akarod, azért, mert idiótán viselkedtek, összekevertem a kettes választ. Én sem javíthattam ki! – üvöltött rá Kinga.
     – Nyughass már, akkor nem maximum pontszámot kapsz. Nagy ügy, úgyis ötös lesz! – vágott vissza Dave.
     – De nekem igenis fontos, hogy maximum legyen!
    Egy pillanat alatt újabb parázs vita robbant ki, mindenki keresztbe üvöltött, Farkas pedig egy idő után egyszerűen kiment. De tényleg.
     – Éljen! – pattant fel Robi, és azonnal beüzemelte a tévét. Repkedett pár alufólia labda (Jacques volt a célszemély), Zsolti a padján dobolt, a tévé üvöltött, Kinga üvöltött, Dave üvöltött. Tulajdonképpen csak én ültem csendben a padomban, és próbáltam felfogni ésszel a káoszt, ami kialakult.
    Gábor az ajtóban őrködött, aztán rémülten visszaugrott a terembe, és vadul hadonászott a karjával.
     – Máday – nyögte ki végül.
    Oké, egy pillanat alatt olyan csend lett, hogy kicsit csengett a fülem a hirtelen nyugalomtól. Mindenki visszaült a helyére, kezek a padon, tekintetek a táblára függesztve, akár a kisangyalok.
     – Mi folyik itt? – lépett be Máday szigorúan.
     – Itt? – nézett körül Ricsi értetlenül.
     – Igen, itt.
     – Témazárót írtunk – közölte Dave, és arcán kedves, „jól viselkedtem” mosoly jelent meg.
     – A tanárnő azt mondja, nem tud fegyelmezni titeket!
     – Minket? De hát… – pislogott Andris.
     – Nincs de hát. Zengett a folyosó tőletek! – kiáltott ránk Máday.
     – Az a-sok terméből jött a zaj – mondta Zsolti. – Borzasztó egy társaság az. Alig tudtam koncentrálni a dolgozatomra, olyan lármásak. Remélem, azért jól sikerült – sóhajtott erőltetetten, és a plafon felé pislogott. Máday csípőre tett kézzel, hunyorogva nézett végig rajtunk.
     – Rendben van, 10/b. Rendben van – fenyegetőzött, mi pedig ösztönösen feszengeni kezdtünk. Ez sosem jelent jót. – Ha még egy panasz érkezik rátok, rendkívüli szülői értekezletet tartunk.
    Nos, ez annyira nem volt ijesztő, ennél azért sokkal durvábbra számítottunk. Teremfogság, tanulószoba, állandó igazgatóhelyettesi felügyelet… Egy rendkívüli szülői? Nem nagy ügy. Máday azonban elégedettnek látszott. Csengetéskor mindenki felpattant a helyéről, és folytatták az óra közben kialakult vitát. Mintha mi sem történt volna.

222-223. oldal, Március 17., szerda (Ciceró, 2011)

neverhood>!

     […] A franciatanár egyébként azon kevesek egyike, aki kifejezetten bír minket, és akinél nagyon jól teljesít az osztályunk. Éppen ezért nem érti soha, hogy amiket a tanáriban hall, az tényleg igaz. Erre mondja mindig Zsolti, hogy nem, mert mi jók vagyunk, csak a tanárok fújják fel a dolgokat! Érti ezt például arra, amikor Farkas tanárnő szinte elsírta magát, mert behozott egy régi kőzetet, hogy tanulmányozzuk, Andris pedig rajzolt rá egy bogarat alkoholos filccel. Mindegy, régen volt. ☺

212-213. oldal Március 1., kedd (Ciceró, 2012)

Boglinc P>!

[…] Farkas tanárnő hátat fordítva a táblára ír, Andris pedig mutogat neki (nemzetközileg ismert, egyujjas kommunikáció; no comment).

471. oldal, Január 13., csütörtök (Ciceró, 2011)

Kapcsolódó szócikkek: Farkas Evelin · Haraszti Róbert (Robi)
sophiemacsay P>!

    […] Én hátrafordultam Cortezhez, és suttogva váltottam vele néhány szót, aztán gyorsan visszafordultam, mert a hülye Zsolti úgy döntött, megmutatja, milyen hangot ad ki egy majom. Prüszkölve tartottuk vissza a röhögést, öt másodperc múlva pedig megjelent Farkas az ajtóban.
    – Ki adta ki ezt a hangot?
    – Nem tudjuk. A folyosóról jött – közölte Ricsi.
    – Igen. Egy majom lehet az épületben. El kéne kapni. Talán veszett – tanácsolta Dave.

279. oldal, Március 11., péntek (Ciceró, 2012)