fa növény

– […] Ezért érdemes néha fára mászni. A lelki egyensúly miatt. Ha már nagyon kicsinek érzed magad, ripsz-ropsz, fölmászol egy fára, és minden rendben van!

41. oldal

Fát ültettek akik megházasodtak, fát ültettek, ha egy gyermek született, és fát ültettek a gyászolók is.
A jövőre gondoltak. Fát senki nem magának ültet.

227. oldal

A fa, ha növekedésében nézzük – egy lassú, hosszú költemény.

56. oldal

Úgy nézzétek a fákat, a lehulló leveleket, a virágokat, mintha most látnátok őket először.

47. oldal

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki. Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
– Már nem úgy van, mint régen – mondta az egyik levél a másiknak.
– Nem – ismételte a másik. – Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
– Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor – mondta az első. – Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
– Most a Nap csak ritkán süt – sóhajtott a második levél –, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
– Vajon igaz-e – kérdezte az első –, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
– Biztosan igaz – suttogta a másik. – El se tudom képzelni… Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
– És aztán olyan szomorúak leszünk tőle – tette hozzá az első.Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
– Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
– Mi lesz velünk, ha lehullunk?
– Lehanyatlunk…
– Mi van ott lenn?
Az első felelte:
– Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
– Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
– Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
– Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
– Hagyd csak – felelte a másik. – Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
– Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról – mondta az első levél.
A másik felelte:
– Nem…, hagyjuk…, de… mi másról beszélhetnénk?… – Hallgatott, és kis szünet után folytatta: – Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
– Ezzel még ráérünk – csillapította az első. – Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
– Most iszonyatosak az éjjelek – panaszkodott a másik –, és nem akarnak véget érni.
– Nem szabad panaszkodnunk – mondta az első szelíden –, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
– Ugye, nagyon megváltoztam? – érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
– Szó sincs róla – erősítette az első. – Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más…
– Ugyan, ne tréfálj! – vágta el szavát a másik.
– De igazán úgy van – ismételte az első buzgón –, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
– Köszönöm – suttogta a másik levél meghatottan. – Nem hiszek neked…, legalábbis nem egészen…, de köszönöm, hogy olyan jó vagy…, te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
– Hallgass! – mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
– Ó…, most… – mondta a második levél – én… – Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.

53-55. oldal (Móra,1998)

A fákról

A fák sem mozdulatlanok,
és nem csak szél borzolja őket.
Meghallják minden mondatod.
Értik a szenvedőket.

Az hiszed, állnak, nem figyelnek,
de néha egy-egy sötét éjjelen
a csillagjárta égnek énekelnek,
hogy szűnjön minden félelem.

Hatalmas sóhaj lengi át
az éjszaka homályos szövetét,
mikor a fák búcsúdalát
visszhangozza az ég.

Törzsük szótlan, ereszkedik.
Szerelmesen avarba dőlnek,
de egy águkat sem döfik
a sérülékeny néma földbe,

sőt hol gyökere nő az árnynak,
a fák titka ott színre lép.
Lomb-mélyükkel kommunikálva
meggyógyítják a föld sebét.

Halálukkal is éltetik
ezt a beteg, soványodó anyát,
ki testét-lelkét adta érted is,
összes tiszta gondolatát.

86. oldal

Hány fa kell egy erdőhöz?

199. oldal

Április 28.
Nem kell tudósnak lenni, hogy értsem a fákat,
elég, ha madár vagyok.
Vagy április.

26. oldal

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.

A druidák szent fája a tölgy volt, a teuton papoké a kőris. Úgy hitték, hogy a lapos földet a hatalmas kőrisfa, a Yaggdraszil támogatja. […] A kőris mellett más fáknak és bokroknak is tulajdonította különleges erőket, és ezek némi jelentésváltozással a mai napig fennmaradtak. A bodza (tündérek sírja), a galagonya és a boróka mind szent volt, a természetfeletti erők számára fenntartva.

83-84. oldal