estike növény

akit a növények zöld füstje, a szélben lebegő, belep,
s hirtelen úgy érzi, a lelkét csalán égette meg;
akit a sétáló estike-illat mint láthatatlan lány csalogat;

akinek fáj, hogy már nem tudja megérteni húgait,
                    az elvarázsolt, csöppke
                    ribizlibokrokat;

15. oldal (Simai Mihály: Aki a régi kerteket...)

Estike

Igen az estike illata
azon a holdas éjszakán
a hosszú zsúfolt nap után
kiállításfelrakás
annak áriázó megnyitása
kézipoggyászunkkal kezünkben
fejünket szellőztetve lófráltunk
barátommal penziónkat keresve
szegeden az alsóvárosban
miközben egyszer csak rádöbbentünk
nem értettük hogyan lehetséges
eltévelyedtünk
ki tudja hanyadszor térünk vissza
ugyanarra a pontra
fáradtak voltunk ő pestről én palicsról érkeztem
alliterálgatunk mondtam
mint az alligátorok mondta
már lefeküdni sem volt kedvünk
inkább csak úgy kóvályogni
kóvályogni tovább végtelen
csak járni az alsóváros utcáit
a holdvilág mind sűrűbb közegében
csak most döbbentem rá
senkit sem ismerek az alsóvárosban
kivéve egy sodronyos mestert
nála vásároltuk tanyánk köré
a 200 méter tyúkhálót
meg aztán is vettünk még tőle
valami sodronyt
összeismerkedtem vele de nem annyira
éjszakának idején felzörgethessem
de különben sem találtam volna el hozzá
valamiféleképpen nem esett abba a körbe
amelyben már egy-két órája keringtünk
a pokol ilyen körkörös szerkezetű
próbáltam szellemeskedni
de akkor barátom arcára fagyott a mosoly
úgy kellett letördösni
ott sűrűsödik így meg a holdvilág
mint a birsalmasajt
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
és akkor egy ház előtt
vagy tán a kerítés mögötti kiskertből
váratlanul mellbe vágott bennünket
akárha valami pozitív
valami gyengéd bontógolyó
mellbe az estikeillat
csak jártuk az utcákat már nem is a penziót
azt a kiskertet kerestük
tán valami játékban
ki talál vissza az estikeillattól füstölgő
kiskertbe
amely akkor már egyértelmű volt
édesanyánk kiskertje
édesanyáink barátnők voltak
nem messze onnan
jóllehet innen a határon túlnan
(igaz akkor már egyikük sem élt)
csak jártuk az utcákat mind fáradtabb
mind lassúbb léptekkel
mind hosszabban álldogálva az estikeillatban
a birssajttá hűlő holdvilágban
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
és akkor valamelyik magasföldszinti ablakban
egy asszonyt pillantottunk meg
mint ama hopper-festményen
rózsaszín kombinéban
könyökölve nézte a holdat
vagy ki tudja már hanyadszor
nézett minket
ahogy valami körkörös rajzot követve
bolyongtunk alant a füstölgő estikeillatban
megszólítottuk eltévelyedtünk mondtuk
kértük segítsen
nem mosolygott nem nevetett
magára kapja köpenyét mondta
és jön elvezet bennünket a penziónkba
és jött mint a szellem
jóllehet sosem valóságosabb lényt
mint ő abban a fehér fürdőköpenyben
és mi máris beszélni kezdtünk
egymás szavába vágva
mint csodálatos
mint életünk egyik legcsodálatosabb kalandját
mesélve neki eltévelyedésünk történetét
a birssajtsűrű holdvilágban
(melyben kosztolányi szerint
dió van)
s akkor véletlen meg találtam kérdezni
nem tetszett tudni aludni
minden bizonnyal a holdban tetszett
gyönyörködni mondta barátom
igen már harmadik
nem is harmadik már ötödik napja
nem bír aludni
már ötödik napja haldoklik a férje
nem bír mondta
pedig nagyon szeretne
nem bír meghalni szegény.

249-251. oldal